2015. március 26., csütörtök

STÍLUSGYAKORLAT HÁROM HANGON

Három pecsét
Romhányi József, Gárdonyi Géza 
és Csokonai Vitéz Mihály tollával ejtve






Romhányi József:
A pecsét

Történt egyszer -
nem Budán,
nem is Pesten,
hanem Miskolcon
egy nyári esten,
hogy egy ruhán
szerfölött bután
megjelent egy pecsét.

A tulaj, egy úr
leette -
tehette
ezt akkor,
este hatkor,
amikor levette
nyakából a sálat,
és közben leverte
a pecsenyéstálat.

A gravitációnak engede
a tál,
s a pecsenye leve
csorgott lefele,
és ruhájára cseppent -
rá pecsétet kent,
a többi meg lent
landolt a padlón
hanyatlón.

Az új ruhán
fénylett a pecsét,
ez adta becsét -
ragyogott,
akár egy kitüntetés…
„Kész büntetés”
habogott az úr,
kinek azúr ingén
fehér azsúr,
s azon leve
a pecsenye piros leve…

Az úr
elkomorúlt,
hogy leborúlt
a tál:
„Jaj, ez baj!”  
kiabálni fog vele
szegedi származású neje…

S így is leve,
a nej így teve,
ömlött ki száján a heve:
„Ó, Ottó!
Mi ez? Rizottó?
Megtudja egész Szöged,
hogy tönkre ment a szövet!
Csönd!
Nem köll szöveg!
Hallgasson!”
– mondta magázva –
„Ha mögázva
vagy elázva jön mög,
az sem ilyen szörnyű,
maga vén töpörtyű!”

Mitagadás, az úr
s azúr ingén az azsúr
egyre zsugorul
hallva a halom szidalom
tömény zömét…

„Na, mutassa hát …a pöcsét!”
szól a szegedi nej…
Hej!
Az úr felderül,
akár egy szmájlifej
– és megmutatta…






Gárdonyi Géza:
Rozika divatot csinál

Egyik nap arra lépek be az iskolába, hogy nagy kupacba gyűltek a gyerekek, a kupac közepén ott ül Bogár Rozika, s cseresznyével kínálja a többieket. 
– Jut ám mindenkinek! Vegyék a tanító úr is! – invitált a lakomára, s mondtam, elfogadom, de csak akkor, ha megszámolja a cseresznyéket, s igazságosan elosztja köztünk. Látom, vakarja a fejét, s az ujjain próbálja kiszámolni, hogyan legyen az osztozás. Nagy gondban van, merthogy hatvanegy szem cseresznye jut tizenötünkre. Hát most mi legyen azzal az eggyel?
Egyetértünk abban, hogy az legyen a Rozikáé. Szégyenlősen ingatja a fejét, aztán beleegyezik. A neki járó négyet gyorsan bekapja, de az ötödiket áhítattal nézegeti, s abba megilletődve harap bele. No, itt történik a baj! A cseresznye vére kicsordul Rozika száján, lefolyik az állán s onnan tovább – nagy kerek foltot festve – a röpikéjére. Így hívják mifelénk a fehér csipkés kisinget, amire a pruszlikot szokás felölteni. Rozikának azonban nincs pruszlikja, és a röpikéje is kopottas fehér már. De akkor is nagy kincs az a pendely után. S most a röpikén ott éktelenkedik a cseresznye vére… Mi lesz most? A ruha nagy érték, és Rozika anyja igen szigorú… Sorba veszem, mivel vehetnénk ki azt a foltot, de nem jut eszembe hatásos szer.
– Ez már nem lesz fehér – mondom együttérzéssel. Rozika mosolyog:
– Emmán nem. De ha vóna még cseresznye, akkor több pöttyöt is csinálhatnék rá…
        A meg nem evett cseresznyéket egyszerre nyújtják feléje a többiek. Rozika meg nagy gondosan kettéharapja őket, s végigpöttyözi velük a röpikéjét. Szép cseresznyepiros foltocskák tarkítják az addig egyhangú, kopott, fehér ingecskét.
– Kifested az enyémet is? – pattan elé Mariska, s odaállnak a kislányok utána mind szép sorban.

Lám, Rozika divatot csinált.







Csokonai Vitéz Mihály:
A rút pecsét

Lillám hófehér kebelét
   Patyolat ingváll fedi,
Mikor déli eledelét
   Hókarjával kiszedi.
        S a kanál
        Félreáll.

Ingvállra esik az étek,
   És rajta rút szeplőt ejt,
Szűzfehéren rajt’ a vétek,
   Lillám inge már selejt,
        Elpirul,
        S könyve hull.

Jaj, de könyve le nem mossa
   Ama foltnak szégyenét,
Patyolat ingét mardossa
   Az irdatlan nagy pecsét,
        Mely terjed
        Le s lejjebb.

Ámde Lillámnak nemtője
   Születésemtől valék,
Ártatlanság megmentője,
   Néki így fogadkozék:
        Angyalom,
        Lenyalom!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése