Korvács Zoli, a Babolkák és a mallergép

— Csöng a telefon, vedd fel, anya! Biztosan Korvács Zoli az! Mondd meg neki…

Fölemelem a kagylót, elmondom Korvács Zolinak, hogy a lányom éppen vacsorázik, de föltétlenül, biztosan és azonnal visszahívja őt, mihelyst befejezte.

— Csak nyugodjon meg!

— Csak nyugodj meg, Korvács Zoli! — tolmácsolom, aztán visszateszem a kagylót a helyére.

Johanna megissza a kakaót, aztán már csattog is a papucsa, siet a telefonhoz, fölhívja Korvács Zolit, és jó hét percig beszélget vele. Beszámol a saját napjáról, kérdezget, nagyokat nevetgél. Mindebben természetesen semmi rendkívüli sem lenne, ha a piros telefon nem játéktelefon volna, s ha Korvács Zoli létezne egyáltalán. Ámbár, néha csakugyan hiszem, hogy létezik, hús-vér valóságában, svájcisapkásan indul reggelente az ötödik osztályba, útközben almát eszik, s egyetlen és kitartó szenvedélye a telefonálás — ez okból napjában többször is fölhívja a lányomat.

Korvács Zoli egészen más, mint általában a fiúk, megérti egy négy és féléves kislány babájának a betegségeit, az égvilágon mindent el lehet neki mondani, és ő is mindent elmesél magáról. Hogy ötödik osztályos óvodás, s reggelente rolleren közlekedik. Nagyon szeretne eljönni hozzánk, de ez sajnos lehetetlen, nagyon-nagyon messze lakik, a szülei pedig nem engedik el egyedül. Mindezt a telefonpárbeszédekből tudom, mert szégyen ide, szégyen oda, ha a lányom a kagylóba beszél, „véletlenül” a közelében akad dolgom, hogy én is hallhassak mindent.

Hogyan is kezdődött? Időnként megpróbálom kiselejtezni a tömérdek játékot a gyerekszobából, a mindenféle dobozok, falevelek, ágak, kivágott papírfigurák, kiürült flakonok, rugók, rongydarabkák, letört fülű (de igazi) kislábosok, bogarakkal teli gyufásdobozok garmadáját — azaz mindazt, amiből a képzelet játékot formálhat, ami önmagán kívül még valami lehet, s így került hozzánk.

Egyszer a lányom egyetlen ócska papírszalvétával végigjátszott egy kétórás utazást a vonaton, kétévesen. A papírszalvéta ez alatt az idő alatt átlényegült asztalterítővé, ejtőernyővé, kalappá, legyezővé, kukucskálót játszott vele, letakarta az öklöcske-babát (a jobbot is, a balt is), volt sárga színű tócsa, amibe a mutatóujja folyton belelépett, végül a királyfi arany palástja lett… Több csak azért nem, mert ekkor már leszálltunk…

A selejtezés a gyerekszobában tehát nem egyszerű dolog, mondhatnám a reménytelenséggel határos kísérlet. Ha valamit én kidobásra érettnek ítélnék, arról rögtön kiderül, hogy az jó, sőt a legeslegjobb játék, pótolhatatlan! A kisfiók mélyén megbúvó jelentéktelen, nyúzott papírskatulya fölragyog, kiderül róla, hogy tulajdonképpen a harisnyafejű Pötyi lakókocsija, csak zsineget kell rá kötni. Szó sem lehet arról, hogy kidobjuk!

Időnként mégis sikerül nagy zsákba gyömöszölni a „kinőtt” játékokat, amelyek majd jók lesznek a testvérének vagy a rokongyerekeknek. De elég a beépített szekrényt kinyitni, s már szemébe is tűnik a zsák, és benne persze csupa kincs!

Így került elő jó három hónapja a piros műanyag telefon a zsákból. Most ott áll a fiókos szekrénykén, tárcsája nincs, de nem is fontos, mert ez a telefon csakis Korvács Zoli és Johanna lányunk között működik…

Eleinte azt hittem, múló barátság az egész, de Korvács Zoli azóta is lelkesen telefonál, sőt lányunk olykor a csörgésre ébred, s kifejezetten azért mászik le az emeletes ágyról, hogy bejelentse Korvács Zolinak: ő is fölébredt... S nincs este, hogy miután tőlünk elköszönt, jó éjt ne kívánna neki is.

Apjával titokban összenevetünk Korvács Zolin, akinek a neve minden bizonnyal a Kovácsból és a Horváthból született. S kezdjük méltányolni férfiúi kitartását, hűséges telefonálgatásait. Mi tagadás, Korvács Zolinak van előnye is: nem zajong, nem használja ki, hogy fiú lévén nagyobb a testi ereje. Talán éppen ezért született meg az aggódó és hűséges, fölöttébb jóindulatú fiú-barát lányunk fejében, mert a valóságban bizony eléggé vadóc fiú-barátai vannak, akik fölmásznak minden lehetséges magaslatra, leugranak minden elképzelhetőről, s még ezernyi vásott csínyt követnek el — ő pedig hű csatlósként, áhítattal követi őket, noha rendszerint ő húzza a rövidebbet. Mi ugyanis fiús környék vagyunk.

Érdekes az is, hogy Korvács Zoli pontosan akkor készül az álarcosbálba, amikor a lányunk, a nagymamája is akkor érkezik hozzájuk, amikor hozzánk a miénk, sőt a kistestvére is éppen akkor született, amikor nekünk Dávid.

Korvács Zoli létezése annyira magától értetődő már, hogy néha hamarabb meghallom a piros játéktelefon csörgését, mint a lányom… S meg sem lepődnék, ha egy napon kopogtatna, s ott állna svájcisapkásan, szeplős arccal, ötödik osztályos óvodásként az ajtónk előtt, s közölné, hogy mégis elengedték a szülei!

De nem, Korvács Zoli azóta sem érkezett meg hozzánk. Babolka viszont: igen. Illetve: a Babolkák. Mert sokan vannak, sőt sokabban és mindahányan egyformák. Ha létezne nemlétező-ikrek versenye, ők lennének a szenzáció!

Babolkáék ugyanis annyian vannak, hogy ha valamennyi Babolka betelepszik egyszerre hozzánk, akkor Johanna csak oldalazva tud közlekedni tőlük.

Az egyszerűség kedvéért, meg azért is, mert tökegyformák, valamennyit Babolkának hívják, így legalább az ember nem téveszti őket össze, s egyikük sem sértődik meg, hogy nem a nevén szólították.

Babolkáék szinte észrevétlenül érkeztek meg. Én éppen főztem a konyhában, a lányom félfülű mackójával a nappaliba költözött játszani. Mindezt az átadó-ablakon láttam. Talán éppen azért jött oda, mert közelebb akart lenni hozzám.

Egyszer csak kopogtatnak, jött egy fiatal fiú, ő helyettesítette a megbetegedett villanyszámlást. Behívtam, hellyel kínáltam, míg hozom a pénzt. Már félig ereszkedőben volt, néhány centiméter választotta el a foteltól, mikor a lányom ijedten rászólt:

— Oda ne…! Nem tetszik látni, hogy már ott ül Babolka!?

A fiatalember (még szinte gyerek volt) elvörösödve nézett hátra, az üres fotelra. Sehol semmiféle Babolka. Azért a biztonság kedvéért a másik fotelba akart ülni, de ismét szemrehányást kapott:

— Még agyon tetszik nyomni szegényt! A másik Babolkát!

Ezzel kezdődött. A Babolkák az ajtónyíláson surranhattak be, amikor én a fiatalembert beengedtem. S azóta szemtelen sokaságban telepszenek be hozzánk, belekóstolnak a pudingba, szétszedik a lányom összehajtogatott ruháját, locspocsot csinálnak a fürdőszobában baba-hajmosás közben, ami természetes is lenne, de Babolkáék nem akarják feltakarítani maguk után… Annyira szertelenek, hogy már-már kitiltottam őket a lakásból, de lehetetlen, Johanna ugyanis lelkesen igyekszik helyrehozni, amit a Babolkák elrontottak, s különben is nekik elég egy fedetlen kulcslyuk… és hipp-hopp, kerek fejükkel már bent is vannak, mosolyukkal, csínyeikkel megnyernek maguknak mindenkit.

Amikor Babolkáék bevették magukat a lakásba, már sejtettem, hogy ezzel nincs vége. A látható barátok után számíthatunk a láthatatlanokra is.

És akkor Korvács Zoli és a Babolkák után megérkezett a mallergép.

Vasalás közben félhangosan, csak úgy magamnak tűnődtem:

— Ugyan hol járhat, apa?

Johanna visszakérdezett:

— Ugyan hol? — aztán bevonult a szobájába és feltalálta a mallergépet.

Én már el is feledkeztem költői kérdésemről, amikor a lányom bejelentette:

— Apa most jött ki a dolgozójából, indul hazafelé. Már be is szállt az addigmenőbe! (Ez a lift neve nála, ennek külön története van.)

— Honnan tudod? — csodálkoztam.

— Belenéztem a mallergépbe! Akarod te is látni apát?! Vagy valami mást?! Mert csak bele kell nézni a kukucskálójába, és a mallergép mindent megmutat… Belenéztem. Én is láttam apát, már a buszon volt, mosolygott, jött felénk.

Rendkívül hasznos egy ilyen mallergép a háznál. Nemcsak látni lehet vele bárkit vagy bármit, hanem esetenként bele is lehet ülni és gurul. Szárnyai is vannak, olyankor levegőszelő mallergépnek kell hívni és repülni is lehet vele. Sőt, van egy pottyantója is, ez kívánságra mindent kipottyant. Például víztablettát, amit csak a kádba kell tenni és víz lesz belőle. (Sokáig javították a vízvezetéket, s addig nem volt víz — gondolom, innen az ötlet.)

A mallergép még nincs teljesen kész, még dolgozik-gondolkozik rajta a lányom, hogy pelenkát is mosson és mosogasson.

Addig is, míg a mallergép tökéletesedik (s ehhez mindenféle csavarokra, szerszámokra van szüksége, s no persze Korvács Zoli tanácsaira, hogy mit tegyen Babolkáékkal, akik folyton le akarják rombolni, amit ő épített)… Addig is, míg a mallergép teljesen tökéletes nem lesz, én megadóan kerülgetem krétával körülrajzolt helyét a gyerekszobában, hogy a porszívóval véletlenül föl ne döntsem… És titokban néha arra áhítozom, hogy hívjon föl egyszer engem, kizárólag csak engem Korvács Zoli, hogy elmondhassam neki: mennyire fáj, hogy én már kinőttem abból a csodabirodalomból, ahol a Babolkák csak úgy jönnek-mennek, ahol minden lehetetlen lehetséges, ahol néhány drótból és kockából várat, várost, hajót, vonatot lehet álmodni… s amit mi, felnőttek, ezzel a szegény, egyetlen szóval foglalunk össze: gyermekkor.

Megjelent a Gyermekünk c. folyóiratban 1984-ban és A Vörös Postakocsi c. folyóirat 2008 nyári számában.