Apám jegyajándéka 

(morzsák életem asztaláról)

Néhány nap múlva hatvanhét éve lesz annak, hogy a szüleim összeházasodtak. Négy éve már, hogy édesapám a végtelen, égi határban bandukol, magában halkan dudorászva.

A két vékony karikagyűrű, amellyel eljegyezték egymást, már nincs meg. Apám ritkán viselte a magáét, a nővérem meg kamaszlány korában gyakran az ujjára húzta. Persze bő volt rá, a középső ujján is lötyögött, gyakran leesett róla, s egyszer végleg eltűnt… Édesanyáméra emlékszem, gondosan lehúzta, ha tésztát gyúrt, s csak a munka befejeztével vette fel újra. Évtizedek alatt törékenyre kopott így is a gyűrű, s egy napon elpattant, aztán elkallódott. Összetartozásukat attól fogva külső jel nem hirdette.

Mátkaságukból mégis maradt valami tárgyi emlék – nekem kedvesebb az arany karikáknál. Az apám jegyajándékul egy szakácskönyvet adott édesanyámnak, olyat, amilyenből csak egyetlenegy volt a világon. Kézzel írta elejétől végéig, és színes zsinórral könyvvé fűzte össze a több száz oldalnyi receptet. Hogy honnan vette a levesek, hús- és tésztaételek, desszertek, torták és sütemények készítésének gazdag tárházát, nem tudom, elmulasztottam megkérdezni.

        Ezt a kézzel írt szakácskönyvet olyan gyakran használta édesanyám, hogy mára már csak néhány megviselt lap maradt belőle. Dokumentumai egy hosszú, megértésben és békességben megélt házasságnak, apám anyám iránt érzett végtelen szeretetének, ötletességének, precizitásának. A megsárgult, töredezett lapok gyönyörű, zsinórírásos betűinek tükrében látom azt, akit testi valójában nem ismerhettem: az én fiatal apámat. 1947-et írtak akkor, ő harmincéves volt. Én meg nem voltam még sehol.