2014. május 14., szerda

Ecce ego

Mikor születtem, fölhasadt az este,
a véres nap a domb ölébe hullt,
egekbe zuhant anyám könnyű teste,
az ordításom mély álomba fúlt.
Sovány testemet bába keze mérte,
túl hosszúnak és könnyűnek talált,
az udvaron apám rettegve félte
a vajúdást, az életet s halált.
Csenevész lánynak jöttem e világra,
és azt se tudtam: ki küldött ide,
fiúra vágytak tán vagy Messiásra,
de én lettem a testté vált Ige.
Pólyám levetett, viselt, ócska holmi,
nem engem álmodtak először oda,
és soha-soha nem lehet jóvátenni:
másé volt anyám első mosolya.
Becéző szavakat ha súgott fülembe,
ritkán tehette, nem emlékezem –
és bár elfogyott néha a türelme,
pofonját, csókját ma is éhezem.
Tekintetek korbácsa közt futottak
napjaim, milliárd gyönge percem,
legbelül vadul s folyton lázadoztam,
kívülről mégis mindig megfeleltem.
Úgy éltem, mint a mágnes, taszítva
s vonzva két pólusa között,
szívem szárnyas ajtaját kinyitva
vártam a betévedő örömöt:
de kardok nyúltak s hosszú kések,
nyelvek vágtak gonoszul belém,
a könnytől azt se láttam, amit nézek,
az, ami fájt, a kín volt csak, nem én;
én akkor már kiszöktem észrevétlen,
bár hitte mindenki, hogy maradok
ahol a testem, csókom, szavam, vétkem.
Csak én tudom: már nem én vagyok,
már nem vagyok azonos önmagammal,
hiába láttok egynek, emberek,
tán lepke vagyok, vasgolyó vagy angyal,
s már rég nem leszek, mikor elmegyek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése