2014. május 31., szombat

Tanító néni 

Tanító néni, jól figyelj
most minden szavamra!
Nézd, milyen gyönyörűt
rajzoltam a padra!

Tudd meg, hogy az udvaron
a legelső szünetben
egy szép piros almát
a hintára tettem,

neked akartam adni,
de nem voltál sehol,
kérdezd meg az almát,
ő majd válaszol.

Én úgy szeretlek téged
kisujjamig kihat…
Tanító néni, tudd meg,
én lennék a fiad!



2014. május 16., péntek

A gyermekkor

Mikor „kacsalábon” jár a két cipőd,
mikor méretlen és örök az időd;

mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,
mikor az asztalt alig éred el;

mikor a játékból soha nem elég,
mikor a képzelet világot tár eléd;

mikor a homokból lisztet szitálsz,
s a sárból édes csokitortát csinálsz;

mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,
mint vörös szőnyegre a mesék királya;

mikor látod még az angyalt karácsonykor,
és tudod: a nyuszi kinéz a Holdból;

mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,
és drágább neked, mintha arany lenne;

mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,
mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;

mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,
mikor fakockákból építed a házad;

mikor megeteted gondosan a babát,
és sztetoszkóppal hallgatod mellkasát;

mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,
ha az udvarra egyedül kimész;

mikor homokból tornyos várat emelsz,
mikor a kérdésre kérdésekkel felelsz;

mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz,
mikor még biztosan tudod, mit akarsz;

mikor anyu ölében nyom az álom el,
és édesen alszol, mint csészében a tej;

mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén,
s a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;

mikor még mindenből minden lehet,
s hatalmas sátornak látod az eget;

mikor a mennydörgéstől megriadsz,
s dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;

mikor a mesékből soha nem elég,
és kérve kéred, hogy mondják újra még;

mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,
és azt hiszed, a szél csinál frizurát a fáknak;

mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet
megsiratod, és kis sírba temeted;

mikor megmásznivaló minden magaslat,
és kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;

mikor számolgatod, hányat kell aludni,
míg a születésnapodig el fogsz jutni;

mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,
s a kabátzsebedben lakik egy kis manó;

mikor egy nap százszor kérdezed: miért,
és senki-senki sem szid meg ezért;

mikor minden cicáról azt hiszed, leány,
és a kutya? – az fiú mindahány!

Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;
s boldogan pipiskedsz: igaz, kicsit bő még;

mikor lopva belesel a tükör mögé,
tán ott van valaki – az arcod az övé;

mikor bújócskát játszva azt hiszed:
senki nem lát, ha behunyod szemed;

mikor a betűk még érthetetlen ábrák,
és a könyvekben csupa csoda vár rád;

mikor összerajzolod a hófehér falat,
és sehogy sem érted, azt miért nem szabad;

mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,
és nagy titkokat súgsz este a babádnak;

mikor a fürdőkád neked a tenger,
s te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;

mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,
mikor még nem tudod: a képzelet a kincs…

A gyermekkor múlik, mint a nyár,
mire rájössz, hogy volt – már tovaszáll;

de ha a szívedben helyet adsz neki,
onnan a felnőttkor ki nem űzheti.




Ez a vers  ajándékul készült… Az Osztály minden tagja kapott tőlem egy-egy kétsoros strófát, igazi ’kéziratban’. Az utolsó versszakok az enyéim maradtak. Azok kivételével bármilyen sorrendben lehet olvasni a kétsorosokat, mindenképpen összeállnak verssé. Ahogyan a diákokból – akik véletlenül kerültek egymás társaságába – összeáll az Osztály.

Vajon hányan őrzik meg az öt-, tíz-, húszéves osztálytalálkozóra az ajándékomat? Hány strófából álló verset tudunk majd azokon megszólaltatni?  J


2014. május 15., csütörtök

Mese a kisfiúról, aki nem tudott megszólalni


Meseföld közepén, Nekeresd országban élt az a kisfiú, akiről ez a mese szól. Nem született se királyfinak, se szegénylegénynek, egészen hétköznapi kisfiú volt, olyan, mint a legtöbb gyerek. Azazhogy mégsem volt teljesen olyan, mert ez a kisfiú nem tudott megszólalni. Ha kérdezték, ha szóltak hozzá, csak a fejét ingatta és a szájára mutatott. Ebből aztán mindenki azt gondolta, hogy néma.
Az édesapja azonban jól emlékezett arra, hogy az ő kisfia is tudott valamikor beszélni. Évekkel azelőtt volt ez. Igaz, még épp csak néhány szót mondott, olyanokat, hogy ’papa, baba, pá-pá’. Aztán, amikor már a szavakat mondatokká kezdte fűzni, történt valami. Egy napon az édesanyja elutazott Seholországba – legalábbis ezt mondta a kisfiúnak a papája –, és nem jött haza többé. Se aznap este, se másnap reggel, se azután. A kisfiú nem értette, hogy miért nem jön a mama, miért nem ül este az ágyára, hogy meséljen neki. Azt sem értette, hogy a papa miért olyan komor és szomorú, és hogy miért nem ér rá soha. Néha ugyan mondott mesét, de nyúlfarknyiakat, és egyik sem ringatta álomba a kisfiút.
Így telt-múlt az idő a mama nélkül. A kisfiú óvodába került, mert Nekeresd országban is van ám óvoda, iskola. Az óvó nénik próbálták szóra bírni a kisfiút, de hiába, ő hallgatott. Így aztán megszokták, elfogadták a szótlanságát. A többi gyerek viszont – ha felnőttek nem voltak a közelben – gyakran kinevette és csúfolta. Az egyikük tréfából elnevezte Kukának, és a csúfnév rajta is maradt. Titokban, amikor senki sem látta, sokat sírt emiatt. Az idő múlását persze sem a sírás, sem a bánat nem állítja meg. A kisfiú iskolába került, bár a tanító néni azt mondta a papájának, hogy képtelenség megtanítani olvasni, számolni egy olyan gyereket, aki nem beszél. De a papa ragaszkodott hozzá, és Sztetoszkóp doktor véleményére hivatkozott. A híres doktor ugyanis írásba adta, hogy a kisfiú beszélőszerveinek semmi baja. Így hát első osztályos lett ő is. Egyedül ült az utolsó padban, mert mindenki azt mondta: „én nem ülök a Kuka mellé”. Akkor a tanító néni kitalálta, hogy minden nap más legyen a padtársa. A gyerekek szót fogadtak ugyan, de a kisfiún álltak bosszút. Az egyikük kihúzódott a pad szélére, és a kisfiúra nyújtotta a nyelvét, a másik – ahányszor csak a tanító néni nem nézett oda – ceruzával szurkálta, a szünetben megkergették és lefogták, hogy moccanni sem tudott.
– Szólalj meg, Kuka!
Fájt a karja, a válla, a lába, ahogy ránehezedtek a többiek, elfutotta szemét a könny, kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de csak tátogott, nem jött ki hang a torkán.
– Tisztára, mint egy hal! – nevetett az egyik fiú, és a többiek harsogva és kárörvendően csatlakoztak hozzá. Csúfolódva kérdezték, hogy akkor most kuka-e vagy hal, és kitalálták, hogy majd próbával eldöntik. Kihozták az osztályteremből a szemetest, és ráborították a tartalmát. A kisfiú feküdt az almacsutkák és összegyűrt szalvéták alatt és reszketett.
– Kuka ez, mert tele van szeméttel! – állapította meg a legnagyobb hangú fiú, aztán gonosz ötlettel rálocsolta a kulacsából a vizet a kisfiúra, mondván – Mégis inkább hal, mert bírja a vizet!
          Az elsősök, de még a másodikosok is visongva követték a példáját. Nagyszünet végére csuromvizes lett. A tanító néni vetett véget a gonosz mulatságnak, és megbüntette a társaságot, nem mehettek haza tanítás után. A kisfiú egyedül indult el. A ruhája már megszáradt, és a könnyei is felszáradtak. Közel lakott az iskolához, de nem hazafelé indult, hanem ellenkező irányba. Maga sem tudta először, hová is akar menni, csak ment fejét leszegve ismeretlen utakon. Nem akart többé iskolába menni, márpedig azt a papa úgysem engedné meg.
– A mama, ó, a mama biztosan megengedné! – hogy a mama eszébe jutott, sírdogált egy kicsit, aztán felvidámodott, már tudta, hová akar menni: a mamához Seholországba! Akármilyen messze legyen is, ha a világ végén is, ő megtalálja!
          Beesteledett. A házak rég elfogytak, a lámpaoszlopok elmaradtak, helyette fák magasodtak körülötte. A várost rég elhagyva egy erdőben járt. A gallyak meg-megreccsentek a talpa alatt, és ő riadtan megállt. Most döbbent rá, hogy ismeretlen táj veszi körül, hogy nemsokára itt az éjszaka, ő egyedül van, szomjas, éhes, fáradt és fél. Körülnézett. A hold fényében fekete nyársakként meredtek az ég felé a fák. A kisfiú szíve nagyot dobbant. Jaj, ha van valaki az erdőben…
          Abban a pillanatban egy tölgyfa törzse mögül előlépett egy magas, vékony, ősz szakállú alak. Hófehér süveget és hófehér köpenyt viselt. Úgy világított a sötét erdőben, mintha az égi hold földi párja lenne. A kisfiúnak megijedni sem volt ideje, mert az ismeretlen megszólalt. A hangja bársonyosan meleg volt, szinte simogatott.
– Már vártalak – mondta –, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Amikusz vagyok – és kezet nyújtott a kisfiúnak, aki viszonzásul szerette volna megmondani a saját nevét, és segítséget kérni, de nem tudott megszólalni, és ez most nagyon bántotta. Az ismeretlen, illetve most már hívjuk őt a nevén, Amikusz, mintha olvasna a kisfiú gondolataiban, így szólt:
– Sose szégyenkezz amiatt, amit nem tudsz! Mindenkinek van olyan valami, amit nem tud. Én például nem tudok repülni, és a bőrömet se tudom levedleni, mint a kígyók, mézet sem tudok csinálni a virágporból, mint a méhek, és még legalább ezer dolgot nem tudok – kuncogott –, persze mozdonyt sem tudok vezetni, se túrós rétest sütni… Akarod, hogy soroljam még?!
A kisfiú felnevetett. Roppant mókásnak találta Amikuszt. A legjobban mégis az tetszett neki, hogy a fehér ruhás, fehér szakállas figura szavak nélkül is megértette őt, válaszolt kimondatlan kérdéseire. Azzal folytatta Amikusz, hogy ugyan se repülni, se vedleni nem tudna megtanulni, de mozdonyt vezetni és túrós rétest sütni igen, hiszen amire az egyik ember képes, arra a másik is.
– Bizony, kis barátom, ez azt jelenti, hogy te is képes vagy a beszédre, persze kell hozzá egy kis segítség…
          A kisfiú egyre kíváncsibb lett, de várnia kellett, míg Amikusz puha, hófehér plédet vett elő a tölgyfa mögül, meg egy nagy elemózsiás kosarat, és vacsorára terített az erdő közepén. Megvacsoráztak, aztán Amikusz elővett a köpenye zsebéből egy apró, hófehér kavicsot, és a kisfiú tenyerébe tette. A kavics ragyogott a holdfényben.
– Ez a kavics lesz a segítőd – kezdte Amikusz –, ezért nagyon vigyázz rá! Tudtad-e, hogy a kövek tudnak a legjobban hallgatni a világon? – A kisfiú megrázta a fejét. Ámulva hallgatta a kövek történetét, azt, hogy valamikor övék volt a beszéd tudománya, de ajándékul adták az embereknek, ők maguk pedig elnémultak. S jutalmul a nagylelkűségükért ajándékba kapták a tudományt, hogy segítsenek. Ha kell, várat, kastélyt, házat, utcát építeni, ha kell, beszélni tanítani az embert. Valami görögről is mesélt Amikusz, aki dadogott, s akinek egy kis kavics segített abban, hogy ő legyen a legnagyobb szónok a világon.
A kisfiúnak eszébe jutott, amire eddig sohasem akart gondolni. Az, hogy hiszen ő is beszélt valamikor régen, amíg a mama élt – és azután is próbált egyszer, de a szavak megakadtak a torkán, mintha nagy-nagy akadályt tett volna valaki az útjukba.
Hiszen azért is akart a mamához menni Seholországba, mert egyszer a papa mondta, hogy Seholországban nincsenek szavak, ott nem beszél senki.
– Ó, hát arra nem gondoltál, hogy a mamád mennyit beszélt, mielőtt odament? – kérdezte Amikusz, mert úgy látszott, ő a kisfiú minden gondolatát szavak nélkül is értette – Seholországba nem lehet csak úgy elmenni akármikor. Majd csak akkor, amikor eljön az ideje, és az bizony még nincs itt. De nézz oda, ott van valaki! – mutatott Amikusz a tölgyfa felé. A mama állt ott, hófehér ruhában, szinte lebegve, és a kisfiúra mosolygott. Ó, úgy megörült, elfelejtette azt is, hogy ő nem tud beszélni. Felkiáltott:
– Mama! Mama!
Mikor rájött, hogy szavak jöttek ki a száján, boldogan ismételte újra és újra.
– Ez a legszebb szó – mondta Amikusz –, és csak dadogva lehet kimondani, akárcsak azt, hogy…
– Pa-pa! Papa! – a kisfiú arca ragyogott az örömtől. Ó, hát ez egy varázskavics! Megnyitotta a száját a szavakra, és a mamát is idevarázsolta. Az ám! De hol a mama? A tölgyfánál már nem állt senki, csak a holdfény ezüstözte be a törzsét, az ágait. – A mamád visszament Seholországba, de most már boldog, mert újra hallott beszélni téged – mosolygott Amikusz.
– Mama, papa, mama, papa… – a kisfiú úgy szeretett volna mást is mondani, de egy pillanatra átvillant rajta a félelem, hogy nem sikerül majd, hiszen nem minden szó dadogó szó…
– Bízz magadban – nyugtatta meg Amikusz –, menni fog! Mondd csak, mit énekelt neked a mama, amikor kicsi voltál? Énekeld el, a kavics segít!
          A kisfiú ujjai átölelték a kis, fehér kavicsot. Az úgy lüktetett a tenyerében, mint a tulajdon szíve. Énekelni kezdett, előbb bátortalanul, aztán egyre magabiztosabban:
– Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske…
A hangok szálltak, áradtak az erdőben. A kisfiú úgy érezte, a mama együtt énekel vele.
– Jól van, soha nem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan tanult volna. Rendkívüli gyerek vagy, kisfiam, most már hazamehetsz – simogatta meg Amikusz, s ahogyan előbukkant, úgy tűnt el a nagy tölgyfa mögött, s vele kihunyt a hold fénye is.
Sötét volt, a kisfiú nem látott semmit, mégsem félt. Bezárt tenyerében lüktetett a kavics. A kisfiú felült a puha takarón, és nyitott szemmel bámult a sötétbe.
          Lassan derengeni kezdett, majd egyre világosabb lett, a világ kirajzolódott. Ahol az imént a nagy tölgyfa állt, most a ruhásszekrény ácsorgott. A levelek a tapétán lassan mozdulatlanná igazodtak. Az ismeretlen erdő szobává változott, az ő ismerős, kedves szobájává. Amikusz nem volt sehol, de a kisfiút boldoggá tette a tudat, hogy találkozott vele, ahogyan a mamával is.
          Szétnyitotta összezárt kis öklét. A tenyerén ott feküdt egy apró, fehér kavics. A kisfiú egészen közel hajolt hozzá, és köszöntötte:
– Szervusz, jó reggelt, kis kavics!





2014. május 14., szerda

A híres Ila

Ila hírnévre vágyott pillangó kora óta. Ha nem volt más közönsége, az öreg fekete kandúr és a kendermagos tyúkok előtt lejtette el a táncát, pukkedlizett, és csókokat hintett a kerítés deszkáin ülő verebeknek. A kacagása aranyszálként húzódott a tavaszi szélben. Anyjának nem tetszett ez a nevetés, nem tetszettek a táncok. Őneki vastag lábikrái voltak, esténként, ha pihenni leült, sírt bennük a fájdalom.
Ila pillangónak készült, szivárványnak vagy madárnak, s csak tévedésből lett falusi leány belőle. A talpa selyme alig érintette a földet, a testének mintha nem is lett volna súlya, a nevetése sohase fogyott el.
így telt el tizenhat esztendő. Ilát erős vágyakozások fogták el, ha elnézett a kicsi ház udvarából a város felé, a messzeségbe. Már kacagni sem tudott csengőn, mert fehéren izzott és pirosan égett a szíve a sóvárgásba, hogy történjen meg, aminek történnie kell, s repülhessen el ebből a jelentéktelen kis porfészekből, ahová született.
Hogy szépséges, megsúgta neki a tükör, elárulta a hold szemtelenül bámuló képe. Az anyja nem láthatta már ezt a szépséget, zöld hályog ereszkedett a szemére. Ila délutánonként fölolvasta neki az újságot, kitöltötte a kávéját. Esténként kinyitotta az ablakot és kitárta a szívét az éjszakának, hadd lesse ki az ő titkos vágyait. Elszállni a nagyvilágba, híresnek, ismertnek, gyönyörűnek lenni, akit a férfiak kézről kézre adnak, akinek csodás táncát filmre veszik egyszer, s egész világ bámulja.
Az újságban egy napon hirdetést olvasott, táncosnőket kerestek külföldre.
Ila kivette a spórolt pénzüket a postáról, összecsomagolt és elment. Hitte, hogy visszatér, hitte, hogy százszorosan visszaadja a pénzt.
Röpült, mint a pillangó a fényes Budapest és a fényes ígéretek felé. A táncától el voltak ragadtatva. Ila vonatra ült, és messzi földre került más lányokkal. Tudta, hogy most kezd teljesülni élete vágya. Az olasz bárban jött rá, hogy nem a táncát akarják.
Sikoltott, zokogott, megpofozták, megfenyegették és lehervadtak a szárnyai. Nem tudott többé röpülni, útlevelét elvették, pénze nem volt, az ajtaját kulcsra zárták. Egészen addig, míg szót nem fogadott.
Az arca egyre sápadt, egyre kevesebbet aludt, egyre jobban vágyakozott az ő poros kis falujába.
Egy napon fölkereste egy gazdag signor, aki napok óta figyelte már. Filmet akart forgatni vele. Ilában fölcsillant a régi reménység, elfeledte, amit a testével tettek.
A signor megvette Ilát, és magával vitte. Pazar lakosztályt kapott és szobalányt, drága bundákat és ékszereket. Mindez nem érdekelte, a filmre vágyott, hogy eltáncolhassa legszebb táncát.
Nagy teremben forgatták a filmet, hatalmas ágy volt a közepén, azt táncolta körbe Ila. Fehér selyemruhája lepkeszárnyként lebbent utána. A felvevőgép fénylő szeme mohón bámulta.
Aztán sötét bőrű férfiak léptek a terembe, Ila szólni sem tudott, mert durva kötelekkel megbéklyózták a kezeit, lábait, s letépett fehér selyemruháját a szájába tömték. Vonaglott, jajgatott a teste, s a felvevőgép szeme csak nézett.
Ököllel ütötték az arcát, pillangótestét megkínozták, csorgott a vére, vörös virág a hószínű lepedőn.
A sötét bőrű férfiak durván a magukévá tették a megkínzott Ilát, aki haláltáncban vonaglott, s a kamera ezt is csak bámulta üveges szemeivel.
Úgy lett hát, ahogyan Ila akarta. Híres lett, a táncában szerte a világon gyönyörködnek a férfiak.






(Megjelent folyóiratokban és Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)



Ecce ego

Mikor születtem, fölhasadt az este,
a véres nap a domb ölébe hullt,
egekbe zuhant anyám könnyű teste,
az ordításom mély álomba fúlt.
Sovány testemet bába keze mérte,
túl hosszúnak és könnyűnek talált,
az udvaron apám rettegve félte
a vajúdást, az életet s halált.
Csenevész lánynak jöttem e világra,
és azt se tudtam: ki küldött ide,
fiúra vágytak tán vagy Messiásra,
de én lettem a testté vált Ige.
Pólyám levetett, viselt, ócska holmi,
nem engem álmodtak először oda,
és soha-soha nem lehet jóvátenni:
másé volt anyám első mosolya.
Becéző szavakat ha súgott fülembe,
ritkán tehette, nem emlékezem –
és bár elfogyott néha a türelme,
pofonját, csókját ma is éhezem.
Tekintetek korbácsa közt futottak
napjaim, milliárd gyönge percem,
legbelül vadul s folyton lázadoztam,
kívülről mégis mindig megfeleltem.
Úgy éltem, mint a mágnes, taszítva
s vonzva két pólusa között,
szívem szárnyas ajtaját kinyitva
vártam a betévedő örömöt:
de kardok nyúltak s hosszú kések,
nyelvek vágtak gonoszul belém,
a könnytől azt se láttam, amit nézek,
az, ami fájt, a kín volt csak, nem én;
én akkor már kiszöktem észrevétlen,
bár hitte mindenki, hogy maradok
ahol a testem, csókom, szavam, vétkem.
Csak én tudom: már nem én vagyok,
már nem vagyok azonos önmagammal,
hiába láttok egynek, emberek,
tán lepke vagyok, vasgolyó vagy angyal,
s már rég nem leszek, mikor elmegyek.



2014. május 2., péntek

Május első vasárnapja…
KÉT MONOLÓG ANYÁK NAPJÁRA
Szinyei Merse Pál: Anya gyermekével

I. Az első monológ
       Ez a leggyönyörűbb hónap legszebb napja, az anyaság ünnepe. A nárciszok, a jácintok, az orgonák, a tulipánok, a virágok törékeny szépsége az anyákat ünnepli.
Az óvodások óvatosan, félrehajtott fejjel szíveket vágnak keménypapírból, s ecsetüket piros festékbe mártva, ajándékot festenek. Az elsősök girbegurba betűkkel róják rajzaikra: „szeretlek, anyukám”. Izzadt kis tenyerükben megmelegszenek a tulipánok szárai, mikor verset mondanak annak, aki a világra hozta őket.
Kislányok és kisfiúk százai mondják a sorokat, éneklik a dalokat. Nem értik még, de érzik mindazt, amit – minden megszülető helyett – a művészet mond el.
Május első vasárnapján még a vállát máskor rándító, vitatkozó kamasz is elcsöndesül. Ott téblábol a konyhában, hogy jelezze: elmosogatna. Verset nem mond, apja hiába próbálja rávenni, csak pár szót dadog a csokor orgona mellé… Nem, nem tud verset mondani, anyja mosolygós szemébe nézve, mert a torkába gombóc gyűlne, a szavai akadoznának, és hiába igyekezne nem pislogni, kigördülne a szeméből a könny.
Anyját köszönti az ifjú, a felnőtt, a középkorú… S boldog, ha testi valójában ölelheti magához, ha a mozdulat és tekintet néma beszédével mondhatja el: de jó, hogy vagy nekem! de jó, hogy létezel!
      S akinek nincs már kit megölelni, az egy sír mellett vagy megsárgult fényképet nézve mond némán köszönetet az életért s a gyermekkor paradicsomáért. Emlékezik arra, amit megőriznek az érzékek: simogatásra, ölelésre, csókokra, becéző s féltő szavakra, korholásra, tiltásra, megbocsátásra, büszke s szomorú tekintetre, az otthon birodalmára, amelyet az anyák teremtenek meg, s alázatukra, amellyel életüket gyermekeik élete alá rendelik. Emlékezik arra, amit megőriz és megért az értelem az anyák sorsából.
Nekem nincs egyetlen emlékem sem rólad, édesanyám. Nem idézhetek fel semmit, ami veled kapcsolatos… Pedig úgy szeretnék emlékeket rólad! Szeretném visszavarázsolni az illatodat, a mozdulatot, ahogyan magadhoz öleled apró, törékeny, terád szoruló testemet, s a bőröm bőröd bársonyához ér. Szeretnék visszaemlékezni a testedből fakadó csoda – az anyatej – ízére, fogatlan kis szám ínyén, nyelvem ízlelőbimbóin érezni az édességét. Szeretnék emlékezni a dalra, a ringatásra, amellyel álomba varázsoltál, édesanyám! Szeretném felidézni a tekintetedet, amellyel első lépéseimet nézted; az örömödet, amikor először vált ki ügyetlen hangjaim közül a szó: ma-ma.
Szeretnék emlékezni az arcodra, anyukám! Vajon milyen színű a szemed? Vajon milyen a hajad érintése? A kezed formája? A termeted? Alt hangon muzsikálnak a mondataid vagy szopránban csengenek? Fényesek vagy fátyolosak a hangjaid?
Szeretném felidézni az étel ízét, amit elém tettél a megterített asztalon. A süteményeid vaníliaillatára vágyom, az otthon illatára, melegére, puha biztonságára.
Szeretnék emlékezni rá, milyen voltál fiatalon, s tudni, milyen lettél megöregedve… Szeretném elmondani: az én szemeimnek te vagy a leggyönyörűbb akkor is, ha megőszültél, ha ráncok szántják az arcodat, ha göcsörtös a kezed, mint a sokat megélt fáké. Szeretném elmondani: az én szívemnek te vagy a legkedvesebb, akkor is, ha mások csak egy idős, jelentéktelen öreg asszonyt látnak benned… Szeretnék ott állni a betegágyadnál, édesanyám, s fogni a kezedet és némán imádkozni veled, amikor itt hagyod ezt a világot. Átemelni téged a szeretetemmel a halálon…
De nem tehetem, édesanyám. Elvetted tőlem – elvetted magadtól! – mindezt. Még csak az arcodat sem láttam – még csak az arcomat sem láttad, édesanyám! Némán, sikoltva kérdezem hatmillió meg nem született kis társammal együtt: miért?! Miért?!






II. A második monológ

       Sétálni megyünk. Már működik a szökőkút, a parkban rózsaszínbe és fehérbe borultak a fák, piros és sárga tulipánok sorakoznak szép rendben a virágágyasban, akár a katonák.
       Ma szép ruhát adok a kisfiamra, hiszen ünnepelünk. Előbb én öltözöm föl, s azután következik ő. Mindig így, ebben a rendben szoktuk, ha indulunk valahová: előbb én, aztán ő – hogy ne kelljen sokat várnia. Mikor az ágyához lépek, jobb kezével szaporán integetni kezd, tudom, ez azt jelenti: örül. Azt is tudom, hogy tudja: sétálni megyünk. Nagyon okos az én kisfiam, apró jelekből – amiket mások észre sem vesznek – úgy olvas, mint egy könyvből. Ismeri az egész ruhatáramat (nem olyan nagy), tudja, melyiket veszem föl, ha a boltba megyünk, melyiket, ha hétköznapi sétára, s melyiket, amikor ünnepelünk. Ismeri a frissen mosott inge illatát, a vasalás roppanó hangját, értelmetlen szótagokat kiabál lázas örömében, amikor meglátja a hófehér inget a kezemben.
       Nagyon szép vagy, kisfiam! A fehér ing csak úgy vakít rajtad, az arcod puha, mint a bársony, a hajad még sötétebbnek látszik a halvány bőröd s a fehér ing kontrasztjában. Jaj, de nehéz vagy, mint egy sós zsák! Megvan, kész a nadrág is, a zokni, a cipő, micsoda fess fiatalember! Megölelem, s ő sokáig szorítja a magáéhoz az arcomat, érzem az orrocskáját, ahogyan szívja, lélegzi be magába az illatomat.
       Nagyon okos az én kisfiam! Akivel először találkozik, s aki van olyan kedves, hogy meg akar ismerkedni vele, azt odahúzza a két kezével az arcához, s ott tartja egészen addig, míg az illatát el nem raktározta örökre magában. Soha többé nem felejti el senkinek az illatát – talán azért is kell ilyen közelről megtapasztalnia, mert a valódi, csak ránk jellemző szagot elnyomják a krémek, parfümök, borotvaszeszek mesterséges aromái.
       Már kinn is vagyunk az utcán – a kisfiam és én. Hosszú, hosszú sétára indulunk ma, s aztán leülünk a parkban a szökőkút mellé. A víz csobogásában van valami ősi, amitől megnyugszik a szív és a lélek. Ezer meg ezer évig nézhetnénk a felszökellő, majd aláhulló vízsugarakat, sohasem unnánk meg. A kisfiam tekintetében ott a szökőkút, ott vannak a virágzó fák, a zöld fű, a gyöngyvirágok fehérje, a tulipánok királyi koronája.
       Ülök a pirosra mázolt padon, mellettem a tolókocsiban a kisfiam. Az ösvényen néha gyerekek tűnnek fel háromkerekű biciklit tekerve vagy labdázva, egymást kergetve – mögöttük a szüleik. Egy copfos kislány hangosan, elnyújtva énekli: „… a-nyák nap-ja van ma, ar-cod min-dig tün-dö-köl-jön, mint az a-rany al-ma…”  Megáll a tolókocsi előtt, tágra nyitott szemmel, kíváncsian, hosszan nézi a kisfiamat, aki viszonozza a tekintetét, s már nyúl a kezével, hogy magához vonja, s elraktározza a kislány illatát örökre, de megjelenik az édesanyja, s zavartan elhívja onnan.
       Megszoktam már az eltelt évek alatt, hogy a felnőttek nem tudnak mihez kezdeni a gyermekem látványával. Félrefordulnak, elkapják a tekintetüket, úgy tesznek, mintha nem is látnák deréktól lefelé béna, csenevész testét, amely oly kevéssé árulkodik arról, hogy már tizenöt éves múlt, aki ebben a testben lakik. Nem néznek soha ártatlan, tiszta, együgyű arcára, kerülik barna szemeinek üres, mély tekintetét. Csak a gyerekek, csak ők viselkednek természetesen: ők merik megnézni, megérinteni, s ha a szüleik nem hívják el őket, akkor kérdeznek, s a válaszaimon nem hüledeznek, nem sajnálkoznak, elfogadják, ahogyan azt a tényt, hogy a madarak repülnek, a kutyák ugatnak és a virágok illatoznak. Megértik, hogy a kisfiam nem tud járni, nem tud beszélni. Ahogyan én is megértem mára már azokat, akik azt hiszik, sajnálkozniuk kell, ha látnak bennünket: anyát és fiát a parkban, az utcán, a lépcsőházban.
       Fölnézek az égre, amely ragyogó kékségével ráborul a világra. Kislánykoromban úgy képzeltem, hogy valahol, a felhőkön is túl, a magas égben lakik az én Istenem. Ma már tudom, hogy nem így van: itt van Ő mindenütt és mindenben – a szökőkút felszökellő s aláhulló vizében, a virágok szirmaiban, a fák koronájában, a méhek és pillangók röptében. Itt van a járókelőkben, akik tapintatosan úgy tesznek, mintha nem látnák a kisfiamat, akinek sem a teste, sem az értelme nem ép, mint az övék – s itt van bennem is, aki olyan sokáig nem értettem, sorscsapásnak véltem a gyermeket, akit annyira áhítottam, s oly sok évi házasság után kaptam.
       Mennyi vád, mennyi kétségbeesés, mennyi kérdés volt bennem! Mennyi düh, mennyi indulat, mennyi könny, mennyi szomorúság! Aztán egyszer – tavasz volt, mint most – fölnéztem a könnyeim között az égre, vádolva azt, akiről kislánykoromban azt hittem, a menny a lakása. S akkor az én Istenem váratlanul megszólalt: nem, nem az egekből, hanem a lelkemből! Néma üzenete áthatott egészen, mintha átitatta volna a lényemet, értelmemet, elmémet, szívemet valami különös nyugalommal és boldogsággal. A megértés nyugalma, az elfogadás boldogsága volt ez.
       Olyan nehéz beszélnem róla, hiszen túl van a szavakon, túl van a nyelven, túl van a megfogalmazhatón! Mint amikor a vaksötétben fényesség gyullad – egyszerre és mindenfelől – úgy vált világossá előttem, mennyire szeret engem a Jóisten. Megajándékozott egy kis élettel – amikor már alig reméltem! Megértettem, milyen ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy a házasságnak „velejárója” a gyerek! Megértettem, hogy a gyermek ajándék, Isten ráadása a házasságra – s én ajándékot kaptam a kisfiamban. S hogy milyen parányi, ostoba is az ember, amikor azt hiszi, hogy szerencsétlen csak azért, mert a gyermek, aki általa született a világra, nem olyan, mint a többi kisded!
       Elöntötte a lelkemet a hála. Azt éreztem, hogy Isten bízik bennem, és mindennél jobban szeret engem. Hát nem azért adta-e gondjaimba ezt a kicsi lelket, akinek örökre gyerek marad a teste-értelme? Ő, a Teremtő, aki nekem ajándékozta, hitt abban, hogy én vagyok az, aki a legjobban tudok gondoskodni róla. Bízott az erőmben, a szeretetemben, a képességeimben. Ő, aki a világon a leghatalmasabb, bízott bennem – s én nem bízom magamban?!
Sohasem tapasztalt béke és erő töltött el. Áthatott a bizonyosság, hogy nincs félnivalóm, hiszen velem van az én Istenem. Ez az érzés azóta soha nem hagy el! Életfeladatom van, a legszebb ezen a földön: az anyaság. Az én kisfiamnak, amíg él, szüksége van rám. Neki köszönhetem, hogy soha nem érzem magam fölöslegesnek, haszontalannak, hogy az életem nem hiábavaló, nem értéktelen.
       Anyák napja van, május első vasárnapja. Hallom távolról a copfos kislány énekét: „… a-nyák nap-ja van ma, ar-cod min-dig tün-dö-köl-jön, mint az a-rany al-ma…” . A kisfiam kezére pillangó száll, majd tovalibben – ámuló tekintettel kíséri, majd a kezemért nyúl, és az arcához szorítja. Igen, kisfiam, értem. Nagyon szép a pillangó. Gyönyörű a két hófehér szárnya. Köszönöm, kisfiam, hogy megtanítasz engem arra, mi a szép. Köszönöm, hogy megtanítasz a figyelemre. Köszönöm, hogy az én gyermekem lettél, kisfiam. Köszönöm, hogy az édesanyád lehetek. Köszönöm, hogy általad megérintett engem az Isten.

        

(Megjelent a Keresztény Élet c. katolikus hetilapban.)