Csupros Mária

         

Ott, ahol ma a Mindszenti-templom szép barokk épülete magasodik, a középkorban egy kápolna állt. Akkoriban ez a terület nem tartozott Miskolchoz, önálló kis falu volt, amit Mindszentnek hívtak. Ennek a településnévnek az emléke megmaradt akkor is, amikor a falu a város részévé vált, hiszen a tér a mai napig Mindszentnek, a templom pedig Mindszentinek neveztetik.

A századok során sok csapás – háború, járvány – sújtotta a környékbelieket, amelyek ellen nem sokat tehettek azonkívül, hogy imádkoztak. A fohászok legtöbbje a Szűzanyához szállt, járna közben Jézusnál őértük. Az imádkozók úgy gondolták, hogy a fiak szívét az édesanyjuknál jobban senki sem tudja meglágyítani.

Hogy a sok, összekulcsolt kézzel, térdelve elmorzsolt imának, a keblekből felszakadó számtalan, kétségbeesett fohásznak vagy csupán a véletlennek volt köszönhető, nem tudjuk, de az biztos, hogy a 18. század első harmadában kegyetlenül pusztító kolerajárvány elkerülte a várost és a környékét. Valóságos csoda volt ez! Az emberek nem is felejtették el megköszönni: hálából szobrot emeltek Szűz Máriának. 1738-ban, mikor a kőből faragott szép nőalakot fölállították a magas korinthoszi oszlopra, melynek lábazatát szentek szobrai díszítették, az egész város leborulva imádkozott, s a hálaadó zsolozsma hangjaitól visszhangzott a tér.

Ezen a téren – a falu hajdani főterén – volt a piac is, s a tejet áruló kofák rendszerint a Mária-szobor talapzatára tették teli csupraikat. Már csak könnyebb volt azt onnan leemelni, ha vevő érkezett, mint a földre hajolni érte. Mikor meg a szobrot vasráccsal kerítették körbe, azt is hasznosítani kezdték a piacolók. A környékbeli fazekasok a kerítés dárdahegyeire akasztották a portékáikat. Egészen különös látványt nyújtott a Mária-szobor piacnapokon: tejescsuprokkal, köcsögökkel, mázas bögrékkel, kancsókkal volt teleaggatva. De nem gondolta szentségtörésnek azt a Szűzanya, inkább mosolygott magában: „Lám csak, milyen is az ember!” Inkább volt kedvére való a piaci zsibongás, a frissen fejt tej édes illata, a kancsók szép formája, mint az, hogy a pestistől elhullottak tetemeit lássa.

Szó, ami szó, sehol olyan jóízű tejet nem lehetett kapni, mint azoknál a kofáknál, akik a talapzatra tették ki tele csupraikat. Valami utánozhatatlanul édes utóíz maradt az ember szájában, ha ivott belőle – s olyan békességes jó érzés fogta el, mint csecsemőkorában, amikor az édesanyja duzzadt kebleiből táplálkozott, s a karjaiban szundított el édesen. 
Ha pedig a tejet nem itták meg rögtön, hanem pihentették egy éjszakán át, akkor reggelre az egyharmadánál is több tejszín lett rajta, alig győzték leszedni. A tejszínből meg olyan írósvajat lehetett köpülni, vagy tovább pihentetve tejföllé változtatni, hogy a tíz ujját is megnyalta utána, aki megkóstolta. S a vajtól elváló író íze fönséges volt már magában is! Ha pedig a tejet pihenni a pince hűvösébe tették, olyan aludttej vált belőle, ami szemre hófehér márványnak tűnt. Nem is volt nyáridőben remekebb vacsora, mint a pincehideg aludttej írósvajjal megkent, nagy szelet, friss kenyérrel. De a tej csodája ezzel még nem ért véget! Aki uralkodott magán, s az aludttejet nem fogyasztotta el, hanem tovább fonnyasztotta, aztán ritka szövésű anyag öblébe öntötte, az jó úton járt ahhoz, hogy övé legyen a legfinomabb házi túró. Mert a szitaszerű anyagon fönnmaradt aludttej sűrűje szép lassan kicsöpögtette a levet magából, és maradt a gömbölyű, ízletes túróhalom, amit a Jóisten csak azért nem teremtett a földre, mert tudta, hogy azon nyomban eltüntetnék onnan az ínyencek. S aki azt hinné, hogy a kicsöpögő lé haszontalan volt, hát téved! Az a sárgás, áttetsző lé volt a savó, amivel behabarva fenséges íze lett a kapros tökfőzeléknek, de – kánikulai napokon – önmagában fogyasztva is kellemes, savanykás ízű üdítőnek bizonyult. Ha valamelyik gazdasszony a kismalacok elé is öntött belőle, biztos lehetett abban, hogy egy csöpp sem marad belőle a vályúban.

Hát hogy is haragudhatott volna a Szűzanya azért, hogy őt nemcsak virággal, hanem a csodálatos tejitalt tartalmazó edényekkel is körbeveszik az emberek?!

Egyszer megjelent a piacon egy szegény asszony, akit addig sose láttak a városban és a környékén. Meggörnyedve cipelt a hátán átkötve egy színehagyott vászonkendőben valamit, kezében ócska kosarat tartott, két oldalról két apró lányka kapaszkodott a szoknyájába. Mezítláb voltak mind a hárman, s ugyancsak nagy utat tehettek meg, erről a lábukra tapadt por- és száraz sárnyomok tanúskodtak. Az asszony fakó szoknyáját talán tüskés bokrok szaggatták meg, akárcsak a két apróság pendelyét, mik ugyancsak több helyen el voltak szakadva. 
Fiatal volt az asszony, de a szemében mintha egy hosszú élet szenvedése tükröződött volna. Látszott, hogy szinte összerogy a fáradtságtól, nem bír tovább menni. Elengedte a két kicsi kezét, s elkezdte kibogozni a hátán lévő kendő csomóját, ami éppen a szíve táját nyomta. A közelében lévő kofák kíváncsian nézték a fura szerzetet. Ugyan mi lehet ennek az ágrólszakadtnak a hátikájában? Vagy a szegénységét akarja itt a piacon kiárulni?! Hiszen abból van elég mindenütt, nem kell messziről idecipelni.

Nem sokáig kellett találgatniuk, a csomó végre kibogoztatott, az asszony leemelte a hátáról a fakó vászonkendőt olyan óvatosan, mintha kincset tartalmazna, s kiemelt belőle egy alvó kisdedet. Az ingecskéjét tán maga szabta valami kidobott alsószoknya darabjából, mert foszlott volt a széle, s láttatni engedte, hogy a csecsemő kisfiú. Hogy az anyai test ringó menését nem érezte, a gyerek sírni kezdett. A fiatalasszony kigombolta a felsőjét, és szoptatni kezdte. A kislányok, kik eddig a porban ülve játszottak egymással, most vékony hangon rimánkodni kezdtek, hogy ők is éhesek.

– Várjatok! – csitította őket az anyjuk – Előbb az öcsétek! S mikor a kisfiú elaludt, a mellére vette a két nagyobbat is. Nem volt ebben semmi szokatlan – régen akár három-négy éves korukig is szoptak a gyerekek, vitték a kis sámlit, fölálltak rá, és kigombolták az anyjuk blúzát, hogy kiszolgálják magukat. De ez a teremtés nyúzott és sovány volt ahhoz, hogy három gyereket tápláljon a saját testével: a kislányok éhesek maradtak, s pityeregve rimánkodtak tovább.

          A piaci sokadalomban meg sem hallatszik két gyerek vékonyka sírása, fel sem tűnik egy elgyötört asszony alakja. Az előbbi kíváncsiak figyelmét most már más vonta magára, velük nem törődött senki. Azt sem látták, hogy az asszony a kosárból elővesz egy darabka kenyeret meg egy csorba szélű csuprot, amiről régen lepattogzott a máz nagy része. A zsebéből csomóra kötött keszkenőből pár fillér került elő, azt a csuporral a két kislány kezébe adta:

– Vegyetek érte tejet! – s a Mária szobor felé mutatott, aminek a talapzatán ott sorakoztak egymás után a tejjel teli csuprok.

          Az a kis pénz negyed icce tejre sem volt elegendő, de a kofák megszánták a gyerekeket, s mindegyik öntött egy kis tejet a maga árujából nekik. Fogták vigyázva, s vitték felváltva a csuprot az anyjukhoz, aki mosolyogva nézte, ahogy a kislányok nagy mohón isszák-isszák az éltető fehér italt. Mire elteltek vele, neki csak egyetlen korty maradt az alján. Azt kiitta, aztán a darabka kenyérre nézett, ami megmaradt, de nem ette meg, visszatette a kosárba. A piac egyik sarkában jókora szalmakupac hevert, odament a gyerekekkel, s ott lefektette őket aludni, aztán őt is elnyomta a fáradtság.

     Mikor felébredt, a csillagok ezüstje úgy fénylett az éjszaka sötét országútján, mint milliónyi, szétszórt pénzdarab. A Tejút ragyogott, mintha Csaba királyfi visszatérésére végig mécseseket gyújtottak volna rajta. Az égi fények megvilágították a korinthusi oszlop tetején álló Mária szobrot. Az asszony úgy érezte, hogy az a másik asszony őrá néz szelíden, szeretettel, együttérzéssel, s int neki, hogy menjen.

  Azt mondják, hogy a haldoklók előtt gyakran jelenik meg valóságként az, amire vágynak. Az éhségtől elgyötört, magát már-már a nemlétbe átalvó nő fölkelt a szalmáról, s mint a megbűvöltek, elindult a szobor felé. Egyre magasabbra és magasabbra nőtt az oszlop, egyre elérhetetlenebbnek tűnt Mária, ő mégis egyre tisztábban látta a tekintetet, amelynek bársonya simogatta, vigasztalta, fölemelte és átölelte. Hosszú percekig állt így, fölemelt fejjel a szobor előtt. Mikor le tudta venni tekintetét a kedves arcról, akkor látta meg, hogy a talapzaton, melyet körben szentek alakjai díszítettek, egy hibátlan, kékmázas csupor áll. Talán valamelyik kofa ott felejtette, gondolta, s megnézte: tele volt az tejjel. Azt hitte, az éhség játszik gonosz káprázatot vele. A szájához emelte a csuprot, amelyben tej volt, édes, habos, friss tej, és mohón nyelni kezdte. Abba sem tudta hagyni, amíg ki nem itta az egészet. Akkor a csuprot visszatette a talapzatra, és visszatért aludni.

          
           Másnap hajnalban arra riadt föl, hogy a kicsik rázzák a vállát, ébredjen föl hamar, s húzták a szoknyájánál fogva a szoborhoz, hogy nézze csak, mi van ott. Megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e, de az égszínkék csupor nem tűnt el onnan – és újra tele volt tejjel. Megreggeliztette a kicsiket, majd térdre borultak mindhárman a szobor előtt, hogy köszönetet mondjanak. Az arra járók ott találták őket imádkozva a szobor előtt, aminek a talapzatán ott állt a tejescsupor.

          A történteknek egykettőre híre ment, s a tér megtelt emberekkel, akik áhítattal vetettek keresztet, s ámulva nézték az égszínkék csuprot, amelyről mindegyik kofa váltig állította, hogy nemcsak hogy nem az övé, de hasonló színűt még csak nem is látott életében. Voltak, akik azt suttogták, hogy Mária másodszor is csodát tett: először a kolerától mentette meg a várost, másodszor az éhhaláltól egy fiatalasszonyt.

   Hogy hogyan volt, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy akkortól fogva csak Csupros Máriaként emlegették a miskolciak a szobrot. S azt is rebesgették, hogy ha éhező ember útja arrafelé vezetett, a szobor talapzatán csodálatos módon mindig talált egy ott felejtett – vagy ki tudja honnan oda került – égszínkék csuprot tele friss, meleg, habos tejjel.

(Megjelent a  Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A fotóillusztrációért köszönet a Miskolc a múltban facebook-csoportnak.)