Ad sidera

1. 

Itt állok a csillámló sziklafal közelében

A nyárrá változott tél

fényzuhatagában

szemközt a táblával ahová halhatatlan nevedet írták

ahol a soraid sorakoznak

s alattuk elszáradt virágok lelke ring

a könnyű márciusi szél pilleszárnyán

csupa szerelem itt minden távol s közel

a Hámori tó tükre engedelmes ölét tartja az égnek

s a távolban odébb

a Molnár-szikla siratja kőkönnyeivel

a halott szerelmeseket

csak az lehet halhatatlan aki meghalt

2.

József Attila nem tudom szeretlek-e

jó lenne ha oly egyszerű lenne mint az egyszeregy

ha tiszta képlet lenne minden

és megoldható lenne idekinn

ami odabenn kuszaság

fondor magány

3.

gyakran találkozom veled

ahogy maszatos arccal

nagyra nőtt kopott kiskabátban

elém pattansz

jobb tenyeredet kérőn kinyújtod

a bal kezedben papírforgók és vizeskannák pörögnek

láthatatlanul

két fillért kérsz

libasültre kéne néni

jó ruhára

kuglerre

a kugler öt forint kisfiam

nyújtanám

de már nem vagy sehol

komisz vagy

fekszel a parkban a padon

hungarocellre terített embercsomag

inogsz a váróteremben

kopott kiskabátban dideregsz az esztéká folyosóján

és éjjel amikor hazafelé megyek

hálsz az utcán

nem lenni miért nem igyekszel?

miért nézel rám

a síró csecsemő szeméből

olyan árván

miért vakogod nekem

a gazdátlan kutyák

sovány horpaszából feltörő verssorokkal

hogy:

nagyon fáj

4.

az idő Mercédeszeken és Volvókon száguld

s te itt fekszel a hó elszürkült rongycsomóján

kidobott szelet kenyér

akibe beleharaptak

akit kiköptek

mert keserű volt

keserű vagy József Attila

az ínynek

amely az édeshez szokott

a kifinomult gourmandnak keserű vagy

nem mint a ginnel kevert tonik

hanem mint az élet rózsadombját

a mélyből tápláló

trágyadomb legalján a megerjedt állati ürülék

keserű

mint a lét

a város peremén

az idő peremén

a hülyére szürkült félbéna öregek arcán

tündöklik így a szélütött szájból kicsorgó keserű nyál

5.

hisz megettelek!

már tizenévesen szemmaró sötétben

a dunnából emelt barikád mögött

zseblámpafénynél olvastalak

faltalak magamba

az utolsó morzsáidat is felszedegettem

minden szavadat

töredékedet

képedet

megrágtam és kiköptem és lenyeltem

és kiokádtam

és újra kezdtem

mint kit az éhség fal hogy újra faljon

iszonyat ez

a dunna alkóvja mögött a félhomályban

gyönyörrel kínzott minden sorod

üvöltöttem volna

hát mit csinálsz a szavakból

milyen káprázat tornya ez

amelyből egy másik világra látok

tornáca pokol

mélyén a lélek szédülete

ha meghaltál

hát halj meg egészen

pihenj meg

és nyugodj

a koporsódat ne feszegesd

ne térj vissza szavaid nyűhetetlen zubbonyában

bársony neszeken ingó kísértet

ne lépj kopott bakancsos lábaddal

meztelen sebes szívemre

ne nézegesd a tükörben az arcod

és ne utáld durvára formált orrodat

és nagy kezeidet

hisz már nincsenek sehol

a férgek megették

hallod?

figyelj rám!

már nem vagy!

az árnyék valóságosabb

és a füst tenyérbe foghatóbb

mint te vagy

te rég halott!

6.

a rakodópart alsó kövén már annyian ültek

a te helyed rég elkopott

és a csillámló sziklafal

nem őriz téged

te levegőből vagy

zihálásomból

álmaimból

sóhajaimból kivésett szobor

hát nem mindegy ki szeretett s ki nem?

hisz kiterítettek úgyis

József Attila kiterítenek úgyis

gyere egyél terítve van

edd meg magad

fogad morzsold szét

fald föl nyelvedet

ki vagy te

hogy legbelsőbb titkaidat

két ülésben

kitakarod elvakarod

mutogatod nekem

hogy földig hajoljak

megroppanjak ekkora súly alatt

amit rám raksz

te mindenség fia

senki fia

szappanfőző fia

mindenség legénye

szépség koldusa

7.

József Attila a hátsó padban ült egyedül

segített nekem a fát cipelni otthonról

és a szeneskályhát begyújtani az osztályteremben télen

senki sem tudott

akkora tüzet rakni mint ő

József Attilának nem volt iskolaköpenye

a kokárdát a szíve fölött hordta

és a szívét az inge fölött a kabátja fölött a legnagyobb hidegben is

szegény József Attila

még vezetéknév sem jutott neki

mindig a két keresztnevén szólítottam

hogy ne érezze annyira

nincs valamije ami más mindenkinek van

tanítás után együtt mentünk haza

együtt hasaltunk a réten a szénaboglyák mellett

és az udvaron a diófa alatt

hallgattam ahogyan

bevallja a bűneimet

a szégyeneimet

hallgattam

ahogyan harminckilenc hangból összerakja a kozmoszt

és a kozmosz énekelni kezdett

hallgattam ahogyan a harminckilenc hangból

– ennyit kaptunk mindketten édesanyánktól –

ebből a harminckilenc hangból

körém rakja az űrt

a semmit

odavarázsol egy ágat

és ráülteti

a szívemet

8.

(Mellékdal)

(Jön a vonat, sírok utánad,

itt a sírod, mégsem talállak,

talán kigyúl e hideg szó,

talán lombot hajt a koporsó:

………………………………………………

………………………………………………

Meghaltál, s ama pillanatban

múlóból lettél halhatatlan!)

(Megjelent  a Spanyolnátha 2005. márciusi számában, valamint a Magánterület c. verseskötetemben 2016-ban, a Bíbor Kiadónál.)