2014. március 20., csütörtök

Isten szépnek látja őket 













Isten szépnek látja őket:
görbült hátukat, csontos testüket,
bőrük ezer ráncát, barna foltjait,
bütykös ujjaikat, amelyekkel a botot szorítják,
öreg cipőkbe bújt dagadt lábukat,
ahogy araszolnak lassan előre a fájdalom tarlóin.

Isten szépnek látja őket:
az asszonyok kendővel takart gyér haját,
festetlen, napszítta arcukat,
visszereiket, kidudorodó ízüleiteket;
s az öregemberek szikár alakját,
pergamen bőrét, reszketeg szavát,
kevés beszédét.

Isten szépnek látja
a fogatlan ajkakat, melyek némán rózsafűzért
mormolnak magukban,
imát a gyermekeikért, az unokákért, az életért. 

Isten szépnek látja őket,
amikor törött fényű szemük hajnalokra nyílik
az álmatlan éjszakák után,
amikor főznek, kapálnak, amikor derekukat
tapogatják, amikor keresztet vetnek a szegetlen kenyérre.

Isten szépnek látja őket,
egyre szebbnek, ahogyan görnyednek, ahogyan
testük egyre kisebb lesz,  fejük lefelé hajlik,
mintha a földet kutatnák: a pihenőhelyet,
ahol megfáradt, elhasznált testük álomra talál;
a földet, amely méhébe fogadja őket,
ahol fájdalom nélkül, testük terhe nélkül fekszenek majd
fekete nyugalomban,
arcukat az ég felé tartva a fekete föld alatt,
behunyt szemmel várva az örök ragyogást,
amely áthatol sírhalmon, szemfödélen, halálon.

Isten szépnek látja őket,
minden öreget, a párjukat vesztetteket, az elhagyottakat,
a gyermekeiket siratókat, a tétovákat,
a bottal tapogatózókat, a tolószékben ülőket,
a betegágyukban fekvőket, akiket körülvesz a család,
és azokat is, akiknek nincs rajta kívül senkijük,
s oly elárvultak, mint elhagyott kis cipő a sivatagban.

Isten szépnek látja őket,
a még itt maradókat és a nemsokára elköszönőket,
a hosszú életek terhe alatt roskadókat,
az idő titkait tudókat s a lassan mindent elfelejtőket:

Isten szépnek látja mind –
anyai szem néz így, ha kicsinyére rátekint.




(Megjelent a Keresztény Élet c. országos katolikus hetilapban.)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése