Anyakönyv

STAND-UP COMEDY REGÉNY

4. rész

Mottó: „Anyámnak érzem, oh Ádám, magam…”

(Éva olykor-olykor)

Tudom, hogy ez Anyakönyv, de mivel az anyának több függeléke van (úgymint: férj, gyerek, anyós, após, sajátanyj, sajátapj stb.), ezért vannak lapok, melyeken hallgatnak a Múzsa, és másokról esik szó. (A papa kisüstije olyan jó házi főzés, én mondom, hogy még az alany-állítmány egyeztetését is képes elállítani.) Ejtsük el most a fonalat, Ariadné, s vegyük fel onnan, hogy az apa a konyhában, a hokkedlin ülve keményen állta az anyós keresztkérdéseit, amelyek közül a legfogósabb így hangzott:

– Aztánfiamhánykilóéshánycentiakrisztike?!

Az apa nyelve hegyén ott volt a kérdés, hogy ki az a Krisztike, de az anyóséknál alapszabály, hogy kérdést csak az anyós tehet fel, meg aztán a szövegösszefüggésből sikeresen kikövetkeztette, hogy a Gyerekről van szó. Álmélkodott ugyan azon, hogy az anyós honnan tudja, hogy a Gyereket Krisztikének hívják, amikor nem is úgy hívják, mert a feleségével úgy beszélték meg, hogy ha lány, akkor Éva lesz (ha fiú, akkor ez nem biztos), de nem okvetetlenkedett, mert az anyós mindent jobban tud, ez a világ rendje. (Az már neki nem, csak nekem jutott eszembe, hogy akkor a kilós-centis kérdést miért is teszi fel, miért nem tudja rá a választ. Hehe.)

        Az anyós a kérdés levegőbe bocsátása után viszonylag hosszú szünetet tartott, s az apa végre rádöbbent, hogy derizdekvessön, meg hogy ez a ritka alkalom, amikor ő is szólhat. Meg is tette (az anyukánál már megismert és jól bevált visszhangtechnikával):

– Hány kiló és hány centi?!

Na, puff neki, még egy (két) információ, amit elfelejtett beszerezni a helyszínen, bár az is lehet, hogy mondták, csak ő valahogy se nem látott, se nem hallott annyi vajúdás után. De most nem futamodott meg a válasz elől, de nem ám, még szerencse, hogy tetemes horgászmúlt állt mögötte, s nagy gyakorlatot szerzett abban, hogy a szomszédságában zsákmányt ejtő tóparti csendes őrültek partra rántott, tátogó halainak méreteit megbecsülje (azért nem mondom, hogy a sajátjáét, mert neki a több hétre rúgó, horgászással töltött, munkaóra alatt se volt még kapása sem – bár az egyszer mintha lett volna – nemhogy fogása). Képzeletében felidézte az inkubátor akváriumában tátott szájjal, némán vergődő zsákmányt, s kibökte:

– Úgy ötven centi fejjel-farokkal... – ami megközelítő pontossága ellenére nagy teljesítmény volt, hisz a zsákmány – mint már említettem – perpetummobileszerűségéből kifolyólag hosszanti irányban nehezen volt megbecsülhető.

Az anyós elsötétülő tekintettel, gyanakodva méregette az apát:

– A Krisztike nem lány?!

– Mi-mi-miből tetszik gondolni? – hebegett az apa zavartan, mert eszébe jutott, hogy a Gyerek lányságáról a szeme nem, csupán a füle tehet tanúbizonyságot.

– Semmi, fiam, semmi, biztosan elhallottam valamit... – simította el az apa kétségeit az anyós, s tovább faggatózott – És a súlya?! Hány kila a lelkem?

A kérdésre az apa újólag felidézte magában horgászemlékeit, a nála szerencsésebb szomszéd által kifogott hal jobb majd bal kézben való emelgetésének, latolgatásának ceremóniáját, majd az elhangzó föltevés és a lemázsálás eredményének összevetését, s hozzávetőleges pontossággal, ám fölöttébb elégedetten állapította meg:

– Megvan legalább három és fél kiló, de lehet, hogy még keveset is mondtam! – és roppant büszke volt arra, hogy így meg tudja becsülni a lányát.

        Az anyóst úgy elbűvölte a két száraz statisztikai adat, hogy a KSH igazgatója a száját nyalná örömében, s azt is elfelejtette, hogy rászóljon a vejére (pedig ez kedvelt szokása volt), hanem felemelt hangon megismételte a hallottakat a tőle félméternyi távolságban a kisüstivel barátkozó párjának, mintha az süket lenne: (úgy is volt, se látott, se hallott, úgy élvezte az alkohollal való együttlétet.)

– Hallod ezt, papa! 50 centi és 3 és fél kila a drágaságom!

– Erre inni kell! – szólt a papa. És lőn.

Az anyós (nevét mostantól rendszeresen váltogatjuk a mama-elnevezéssel) a tőle telhető legnagyobb sebességgel átviharzott a szomszédokhoz a jó hírrel. Jó ideig ez volt az utolsó száguldása, ugyanis közben eltörte a lábát meg a kezét. Az utca túloldalán ugyanis csőrepedés volt, s a kiásott gödröt csak egy vékony pallóval hidalták át a munkások. A palló teherbíró képessége meg az anyós súlya közül az utóbbi győzött, az anyós, szegény, belepottyant a gödörbe, éppen a főfőcsővezeték vasára. Innentől fogva élete végéig e napon két jeles ünnepről is megemlékezett:

– Szegény Krisztikém akkor született, amikor kezem-lábam eltört.

        Az események persze felgyorsultak: anyós a gödörben, sikoltás majd jajgatás, szomszédok ki, telefon a mentőknek, a mamát kiszabadítják, sáros ruhában, agyagosan beültetik a mentőbe, irány a kórház. Gipszelés, vizsgálatok. Kiderül, hogy némi vérömleny is mutatkozik itt-ott, a mamát a biztonság kedvéért ott tartják.

– Problémás eset! – vakarja a fejét az orvos, mikor az apa, a papa meg az unokasógornő körbeveszik. Nem a tört lábra, nem a zúzódásokra, vérömlenyekre meg az esetleges belső sérülésekre gondol, hanem arra, hogy az anyós köti az ebet a karóhoz, ő bizony a lánya mellett akar feküdni, ha már mozdulatlanságra lesz kárhoztatva. Ő ki nem bírja, hogy ne lássa a lányát meg az unokáját. Hát a doktor úrnak nincs szíve?! Hát nem elég, hogy a Jóisten láb- meg kéztöréssel sújtotta, a doktor úr ezt még meg is akarja toldani?! A doktor urat nem anya szülte?! Mert ha az, akkor gondoljon rá, és tegye őt a frissen szült lánya mellé!

 (Folyt.köv.)