2014. március 28., péntek

A Három Rózsa 


        Aki a belvárosban sétálva fölnéz a patinás, régi házak oromzatára, sok szépséges részletet, díszítést vehet észre. Láthatja például azt, hogy a Kazinczy-tömb Széchenyi utca felé néző részének második emeleti ablakait stukkóból készült női alakok veszik körül, s fölöttük, az épület homlokzatából előreugró részen három rózsa domborműve látható. Az a három plasztikus virág utal arra, hogy az épület helyén valamikor a Három Rózsa vendégfogadó, majd szálloda állt.


Ha „egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél” - Kacsóh Pongrác János vitéze legalábbis így dalol -, akkor milyen szépen beszélhet ’Három Rózsa’? Ennek csak a miskolciak a megmondhatói, s ők máig is emlékeznek arra, hány megrendítő vagy éppen mulattató történet fűződik a rizaliton mosolygó rózsákhoz.
        A legérdekesebb mind közül az, amelyik Albert Edward walesi herceggel, a későbbi VII. Edward angol királlyal kapcsolatos, aki – ha egyetlen napig is, de - vendége volt a szállodának. A város apraja-nagyja izgatottan várta az érkezését, s a vendéglátók a protokoll szerint aprólékosan megtervezték ittlétének minden percét, beleértve a programokat és a díszvacsora fogásait is. Még arra is gondoltak, hogy jó pár üveggel beszerezzenek a herceg kedvenc italából, a Ballantine’s-ból, a világ egyik, ma is legnépszerűbb kevert skót whiskyjéből; és persze a híres angol teából – az Earl Gray-ből - is, amelynek a receptjét az angol miniszterelnök, Grey gróf egy kínai mandarintól kapta.
        Mire elérkezett a nevezetes nap – 1888. október 1-je – a Három Rózsában és a városban csillogott-villogott minden, s a miskolciak apraja-nagyja kivonult a pályaudvarra herceget látni. Albert Edwardot ugyanis menetrend szerinti járat hozta Pestről. A vonatnak pontban déli 12-kor kellett érkeznie. Aki csak tehette, már órákkal azelőtt ott volt, hogy olyan helyre állhasson, ahonnan jól szemügyre veheti az előkelő vendéget. Míg várakoztak, természetesen a hercegről folyt a szó, ahogyan róla szóltak már hetekkel azelőtt is az újságcikkek és a piaci pletykák. Beszélték, rajong a technikai újításokért, sőt van valami beszélőgépe is, amit fonográfnak hívnak. Sokan kételkedtek ugyan abban, hogy egy gép tudhat beszélni, de hát a világ változik, a miskolci színházban sem petróleumlámpával, hanem légszesszel világítottak már, s még az is megtörténhet, hogy drótokkal fogják a fényt eljuttani a lámpákhoz, ha igaz, amit az elektromosságról híresztelnek. Valakinek eszébe jutott még az is, hogy évekkel azelőtt beszámoltak róla az újságok: a herceg volt az esküvői tanúja a híres Puskás Tivadarnak. Aki így megbecsül egy magyar embert, az megérdemli, hogy őt is megbecsüljék.
Amikor az óramutató kis- és nagymutatója összeért a 12-es számnál, s a pesti személyvonat méltóságteljesen behúzott a sínekre, a katonazenekar rázendített az angol himnuszra. A szerelvény megállt, s az első kupé ajtajában megjelenő, pompás ezredesi egyenruhában feszítő, elegáns herceget levegőbe röpített sapkák, taps és üdvrivalgás fogadta. Sztramszky dandártábornok díszöltözetben tisztelegve jelentett Albert Edwardnak, akit Ferenc József a Miskolcon állomásozó 12. huszárezred élére nevezett ki – ezt a gesztust koronázta meg a látogatással a majdani király. Egy udvari lakáj toporzékoló lovat vezetett elébe, s a herceg nyeregbe szállt. Olyan délcegen ült a pompás ménen, mintha nem is herceg, hanem vérbeli magyar huszár lett volna. A lovasmenet a város felé indult, s ezrek és ezrek követték ujjongva.

 Fél kettőkor értek a Három Rózsához. A szálloda összes alkalmazottjának a torkában dobogott a szíve a hercegi vendég láttán. Albert Edwardnak és kíséretének hét szoba állt a rendelkezésére. A különleges eseményre a Három Rózsa alkalmi személyzetet is szegődtetett: az ezüst evőeszközök fényesítése, a tapéták letörlése, a bútorok faragott cirádáiban megülő por eltávolítása a megszokottnál is nagyobb gonddal történt.
Az erre az alkalomra felvettek között volt egy alig tizenhat éves falusi lány is. Pár hónapja szolgált csak egy neves miskolci ügyvédnél, ő ’kölcsönözte’ a hercegi látogatás idejére a Három Rózsának a dolgos teremtést. Csakugyan égett a keze alatt a munka, háromszor is visszatért a herceg lakosztályába a port letörölni, a tükröket fényesíteni.
Fura véletlen, hogy az alkalmi kis szobalánynak neve is Rózsa volt, mint a szállodáé. Szívesen adták ezt a nevet akkoriban a kislányoknak a híres Déryné Széppataki Róza meg Laborfalvy Róza  után. A mi Rózsánkat ugyan a falujában csak Rozikának hívták, de a gazdája, az ügyvéd úr szívesebben szólította Rózának vagy Rózsának. Olyan is volt, mint egy üde, szépséges rózsaszál. Ha valaki gyönyörködni kezdett benne, a bársonyos, hófehér arcán kétoldalt piros rózsák nyíltak ki, úgy zavarba jött. Dús, göndör, vörös hajzuhatag tette tökéletessé az arca és karcsú termete szépségét. A rakoncátlan tincseket hosszú fonatba fogta, s koszorúba tűzte a fején, így az láttatni engedte kecses nyakát. Ünneplő fekete ruhát viselt, fodros-habos fehér gallérral, köténykével és bóbitával a fején, ahogyan illik. Rajta is felejtette a szemét a herceg inasa, amikor a lépcsőfordulóban összefutott vele. Mert Rozika szolgálatkészen, szinte észrevétlenül ott volt a közelben, hátha szüksége lesz rá valakinek a herceg kíséretéből, s akkor talán még magát Albert Edwardot is megpillanthatja.
De egyelőre a hercegből nem látott semmit, csak azt, hogy sorban érkeznek tiszteletüket tenni a vármegye és a város előkelőségei – küldöttségük élén báró Vay Béla főispánnal és Apponyi Albert gróffal.
 A hercegi ebédről is csupán a konyhában hallottak alapján alkothatott elképzelést. Álmélkodott, hogy ’csupán’ hét fogást tálalnak föl, majd az ünnepi vacsora lesz igazi, tizenöt fogásos -  mert a herceg hazájában később szokták a főétkezést elfogyasztani. El nem bírta képzelni a kis Rozi, hogy valaki annyi temérdek ételt egyen! Az ügyvédék is szerették a hasukat, de vasárnap sem volt náluk ötféle ételnél több! Úgy látszik, akinek kék vér csörgedez az ereiben, annak a gyomra sem olyan, mint más közönséges emberé.

Az ebéd végeztével a herceg és kísérete lóversenyre indult. A dísztribünt már az előző nap fölállították a Zsolcai híd melletti térségen, s bár a verseny csak négy órakor kezdődött, már kettőkor gombostűt sem lehetett leejteni a bámészkodók között.
Albert Edward távoztával a szálloda személyzete felbolydult, sürgött-forgott mindenki, folytak a hét órakor kezdődő hatvanszemélyes díszvacsora előkészületei. A mi Rózsánk épp a neves vendég számára lefoglalt szobák közelében tett-vett, amikor az inas egy mozdulattal a herceg szobájába hívta, kezébe adott egy nadrágot, s a gesztusok nemzetközi nyelvén elmutogatta, hogy ki kéne vasalnia, majd angolosan távozott a szobából. Rozika csak ekkor tért magához, s behatóan ismerkedni kezdett a hercegi ruhaneművel: előbb csak megérintette, aztán megtapogatta az anyagát, sőt meg is szagolgatta. Aztán gondolt egy merészet, fölhajtotta a szoknyáját, belebújt a nadrágba, s mert az olyan bő volt rá, hogy kétszer is belefért, kiszedegette a hajtűket a koszorúba tűzött hajából, és azzal próbálta szorosabbra fogni. De nemcsak derékban volt bő, hanem hosszú is – ezért szépen fölhajtogatta az alját. Így lépdelt benne – a nadrág derekát a biztonság kedvéért két oldalról erősen fogva – a földig érő tükör elé, nézegetve, hogyan mutat egy szolgálólány a walesi herceg nadrágjában. Illegett-billegett, mint egy kislány az apja ruhájában, s csak akkor tért magához, amikor lépteket hallott közeledni az ajtón túlról. Hogy a menekülés útja így elzáródott előle, kétségbeesett. Majd nem látván más lehetőséget, úgy ahogy volt, bebújt a hófehér, arannyal díszített ruhásszekrénybe, és moccanás nélkül várt.
Az ajtó nyílt, a herceg hangját hallotta, aztán az inasáét, érteni persze nem értett belőle semmit, hiszen angolul beszéltek. A szekrény résén át kukucskálva látta, hogy az inas lehúzza a felség csizmáit, lesegíti a felsőruháit, s kimegy, talán éppen a vasalt nadrágért. Ettől a gondolattól kétszer olyan gyorsan és hangosan kezdett verni a szíve szegény kis Rozikának, attól félt, a herceg is meghallja. Kétségbeesetten kukucskált ki a résen, s azt látta, hogy a herceg leveszi azsúros hímzett ingét és nagyvonalúan a kanapéra dobja, majd szemügyre veszi a szobát, végül megállapodik a tükör előtt. A kis cseléd előbb ijedten behunyta a szemét, mégiscsak szentségtörés derékig meztelenül látni a walesi herceget, aztán félénkségét legyőzte a kíváncsiság, s kinyitotta újra. Attól, amit látott, még pislogni is elfelejtett – a herceg felsőtestén ugyanis egy sárkány mozdult meg lassan, ahogyan ökölbe szorított kézzel befeszítette az izmait.
Jól látszott a karjára tetovált jeruzsálemi kereszt is, amit a Szentföldön készíttetett magának, s amivel az angol arisztokraták körében valóságos divatját teremtette meg a test e fájdalmas díszítésének. A kis szolgáló persze mit sem tudott e divatról, sem a tetoválásról, őt a látvány elképesztette és megrendítette.
        Albert Edward szivarra gyújtott, öntött magának egy pohár whiskyt kis szódával, s az ágyon elterülve élvezte az életet. Ha a felséges mama látná, nem örülne neki – gondolta -, de szerencsére Anglia messze van Miskolctól és a Három Rózsától.
        A felséges mama, Viktória  - Anglia és Írország királynője, India császárnője – ugyanis szigorú, puritán elvek szerint élt, és ezt követelte meg másoktól is. Kilenc gyermeke közül a legidősebb fiú, Albert Edward volt a trón várományosa, ám hiába volt ekkor, miskolci látogatása idején már 47 éves, még 13 évet kellett várnia a királlyá koronázásra. Viktória királyné ugyanis közel 64 évig uralkodott Nagy-Britanniában, mely az ő országlása alatt élte fénykorát. A királynő, aki szerelemmel szerette a férjét – egyben unokatestvérét - Albert herceget, megözvegyülve még szigorúbban ítélt meg minden erkölcstelenséget. Rossz szemmel nézte a trónörökös könnyelmű kicsapongásait, dohányzását, nőügyeit, hatalmas lakomáit.
        Edward herceg persze nem a fenséges mama rosszalló pillantásaira gondolt, hanem az egyik szeretőjére, Lillie-re, a vörös hajú, hosszú combú színésznőre, akivel ugyan szakított a csípős nyelve miatt, de most szívesen vette volna, ha a pihenés perceit megosztja vele. Igaz, hét órakor kezdődik a díszvacsora, nincs sok idő addig – vajon hol marad az inasa? Meg sem kérdezte, hogy vajon mit akar fölvenni a vacsorához: frakkot-e vagy azt az egysoros gombolású estélyi kabátot, amit ő maga tervezett – s ami később szmoking néven vált divattá az egész világon. Remélte, hogy a személyzet bő választékot csomagolt be, hogy megnézze, a szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját.
        A hófehér, aranycirádás ajtószárnyak kitárultak, és a vállfára akasztott ruhák között ott állt remegve egy kecses női alak, hatalmas, vörös hajzuhatag takarta el szinte derékig – derékon alul pedig a herceg fekete nadrágja. Albert Edward előbb meghökkent, majd gáláns világfi módjára kiemelte őt a szekrényből. Nem tudta elképzelni, mit keres a fodros ingei, díszes kabátjai között ez a szépséges, reszkető kislány, azt meg végképp nem értette, hogy kerül rá az ő tulajdon nadrágja. Megkérdezte hát angolul, kit tisztelhet benne. Rozika persze egy szemernyit sem értett belőle, neki az angol kínaiul volt. A herceg viszont egyre kíváncsibb lett, így magára mutatva így szólt:
- Áj’m Al-bert Ed-ward – majd kérdőn felvonta a szemöldökét - end… vaccjorném?! – s ujjával Rozika felé bökött. Ő ebből megértette, hogy a herceg a nevére kíváncsi, s hangosan elszótagolta:
- Ró-za… Én Ró-za…
Albert Edward megismételte az ismerős nevet:
- Ah! Róz! Jesz! Róz! Bjutifúl! – s elragadtatással töltötte el az újonnan fölfedezett magyar szokás, hogy tudniillik ugyanazt a nevet viselik a nők a szállodában, mint maga a szálloda. Megérkezésekor – és ebédnél is – olyan közvetlen volt ugyanis, hogy megkérdezett két fehérbóbítás kisasszonyt, mi légyen a nevük, s mindketten azt felelték neki, hogy Róz. Az összes ’rózsa’ közül ez volt a legszebb, kár hogy olyan fiatalka, s olyan rémült. Rozika ekkor döbbent rá, hogy a herceg nadrágja van rajta, és hogy attól feltűnés nélkül már nem tud megszabadulni. Mi lesz vele? Hóhérkézre kerül? Kétségbeesésében eleredtek a könnyei.
A herceg – akit egész Európa kedvelt – nem értette, hogy mivel fakasztotta könnyekre ezt a gyönge kis teremtést. Igaz, elég ijesztő lehet félmeztelenül, a testére tetovált sárkánnyal, hatalmas termetével. Elmosolyodott, végignézett Rozikán, és a tekintete megállapodott a nadrág felhajtott alján. Ebben a pillanatban lépett be a herceg inasa, telve bűntudattal, mert se a vasalókisasszonyt, se a hercegi nadrágot nem találta sehol. Elképedve látta meg az utóbbiban az előbbit, s a kettő társaságában saját, lemeztelenített felsőtestű urát. A tetovált sárkányon és kereszten csak azért nem lepődött meg, mert a herceg személye körüli bizalmas inasként azokat már ismerte. Gyorsan visszazárta az ajtót, s faarccal várakozott odakinn, mint egy ajtónálló.
A herceg eközben kihámozta a remegő Rozikát a nadrágjából, amit kinyújtott az ajtón az inasnak, aki rohant a vasalószobába, versenyt futva a lábaival meg az idővel. Vészesen közeledett ugyanis az ünnepi vacsora kitűzött időpontja, a hét óra. Tudta ezt a herceg is, így legyőzte abbéli vágyát, hogy testközelből megismertesse Rozika hamvas testét a sárkánnyal, amely bármikor kész volt lángot okádni. Fogott egy zsebkendőt, s felitatta vele a bájos arcon patakzó könnyeket. Rozika reszketve csókolta meg Albert Edward kezét, majd a hercegi monogrammos, csipkés keszkenőt, és bocsánatért esengve, meghajolva hátrált kifelé a szobából - bár inkább volt holt, mint eleven. Mire az inas a vasalt nadrággal visszaért, Rozika már a padlás lépcsőin kuporgott, arcát a kezében maradt hímzett, finom, fehér zsebkendőbe temetve. Csoda, hogy lángoló arcától nem gyulladt meg az a finom batisztanyag.
Az ünnepi vacsora fenséges volt: szárnyasok, vadak, halak, pástétomok, mártások, szószok, pudingok és piték, torták, marcipánok, gyümölcskosarak, fehér- és vörösborok, aszúk és pezsgők - egyszóval volt minden, mi szem-szájnak ingere. Albert Edward elbűvölő volt és közvetlen, a vendégek el voltak ragadtatva tőle. Látszott, hogy nem csupán udvariasságból dicséri az egyes fogásokat, a hegyvidéki borokat, ugyanis bőségesen vett magához mindenből - nem finnyásan csipegetett, mint holmi gyomorbajos arisztokrata. Egy herceg, aki szereti a sportokat, tigrisre és elefántra vadászik Indiában, kedveli a kutyákat és a macskákat, vív és golfozik, lovakat futtat, szivarozik, szereti a whiskyt és a szebbik nemet, mestere a beszédnek és a táncnak, kedvence a férfiaknak és a nőknek is.
        A vacsora után az urak a laktanyába mentek. A herceg ott is fáradhatatlanul mulatott, majd az éjféli vonattal visszautazott Pestre. Másnap a Nemzeti Kaszinóban bankettre várták. Azt mondják, akik ott voltak, hogy hosszú perceken át áradozott arról, milyen jól érezte magát Miskolcon, milyen remek volt a lóverseny, a vacsora, a laktanyai mulatság, s mindenekfölött a Három Rózsa. Egyesek úgy emlékeznek, hogy egy negyedik rózsát is emlegetett, de ezt nem tudták mire vélni.


        Albert Edward aztán hazautazott Londonba. Az emléke azonban itt maradt Miskolcon, ahol még sokáig emlegették. A kis Rozika minden újságot megvett, amiben a hercegről szó esett, s minden hírt, minden szóbeszédet szomjasan hallgatott. Márpedig volt belőlük bőven, mert – pár hónappal a látogatás után – kezdték híresztelni, hogy a londoni Hasfelmetsző Jack talán nem más, mint Albert Edward elsőszülött fia, Clarence hercege, akit hosszú nyaka és karja miatt csak ’gallér és mandzsettá’-nak csúfoltak, s akiről azt beszélték, hogy beteg az elméje. Voltak olyanok is, akik nem átallották azt állítani, hogy Hasfelmetsző Jack talán maga Albert Edward herceg! De ha olyan ember előtt mondtak ilyet, aki látta őt Miskolcon, az hevesen tiltakozott a szemenszedett hazugság ellen.
Az újságok megírták, hogy az éjszaka leple alatt az utcalányokat szakszerűen kibelező gyilkos miként végzett áldozataival, hogy szívüket és veséjüket eltávolította, s vörös tintával írt levelet a rendőrségnek, melyet úgy írt alá: ’Hasfelmetsző Jack’.
Igaz, ami igaz, sohasem derült fény arra, ki is követte el a borzasztó gyilkosságokat, de Rozika sohasem, egy futó pillanatig sem gondolta, hogy az ő hercegének – vagy bármelyik utódjának – köze lehetne ahhoz.
        Néhány év múlva aztán elült a Hasfelmetsző Jack rejtélye, helyette a herceg szívügyei váltak mindennapi beszédtémává. Rozikához is eljutott a híre, hogy Albert Edwardnak egy nála 24 évvel fiatalabb asszony – Alice Keppel – lett a kedvese, s az maradt azután is, hogy a walesi hercegből VII. Edward néven király lett.
        Mert 1900-ban meghalt Viktória királynő, ’Európa nagymamája’, s 1901-ben a Három Rózsa hajdani vendégének fejére került a korona. Rozika fejére már sokkal hamarabb felkerült a menyasszonyi koszorú, s hamarosan gyerekei is születtek. A monogrammos, hímzett, hercegi zsebkendőt becses kincsként őrizte, és soha senkinek nem beszélt arról, hogyan és mikor került hozzá, de nem volt hét, hogy elő ne vette volna, s mindig lángba borult az arca, amikor a kezébe fogta. Azt remélni sem merte, hogy Anglia királyának ő egyetlen futó pillanatig is eszébe juthat. Pedig eszébe jutott még herceg korában, mikor az udvari szabóhoz ment nadrágot és szmokingot varratni. Ahogyan a technikai újdonságokat szerette, ahogyan divatot csinált a tetoválásból, a farkatlan manx macskák, a clumber spánielek és a francia bulldogok tartásából, úgy csinált nadrágdivatot is. Mikor ugyanis az udvari szabó az összefércelt nadrágot rápróbálta, s kezdte gombostűvel feltűzni az alját, Albert Edwardnak eszébe jutott a Három Rózsa negyedik Rózsája. Hirtelen ötlettől vezérelve szólt a szabónak, hogy ne vágja le a nadrág alját, hanem csináljon rá egy hajtókát. Az elkészült hajtókás nadrág elnyerte a tetszését, onnantól fogva nem is készíttetett mást magának, csak olyat. S ahányszor a tükörbe pillantott, a hajtókáról a szekrényben talált ’nadrágos rózsa’ jutott az eszébe, és mosolyognia kellett.
        Néhány hét múlva aztán folyamatos derültség öntötte el, tapasztalnia kellett ugyanis, hogy mindenki követte a példáját: a hajtókás nadrág lett a divat az arisztokraták, aztán a polgárok körében is. Így őrizte meg VII. Edward király, majd Anglia, Európa és az egész világ minden egyes hajtókás nadrágja a miskolci Három Rózsa kis szolgálólányának különös esetét – anélkül, hogy sejtették volna a hajtóka megszületésének titkát. Csak a miskolciak tudták: előttük semmi sem maradt titokban, az sem, ami ’sub rosa’ történt.
       
A Három Rózsa rég megszűnt szálloda lenni, de az egymásba fonódó dombormívű rózsák az oromzaton máig jelzik, hogy hajdanán az volt. Utalnak mindarra, ami a falak között történt, s emlékeztetnek a kis Rózsára is, aki tudtán kívül megajándékozta VII. Edward angol királyt a nadrághajtóka ötletével.   

Aki ma végigsétál a Széchenyi utcán, láthatja, felújította a város ezt az épületet is. Most gyönyörű rózsaszínben pompázik, akárcsak a 19. század végi Indiában Jaipur városának házai, amelyeket kivétel nélkül mind rózsaszínűre festettek Albert Edward látogatásának tiszteletére.



        Rozika, amíg örök álomra le nem hunyta a szemét, mindig várta, hátha visszatér újra Albert Edward Miskolcra. S most, hogy már nincs többé, a Három Rózsa rózsaszínbe öltözve várja tovább az ő hercegét. Ki tudja, talán egy napon újra megérkezik. Mert semmi, senki sem hal meg egészen. A kis szolgálólány tovább él minden nadrághajtókában, Hasfelmetsző Jack rejtélyes alakja számtalan borzongató filmben, VII. Edward és Alice Keppel híressé vált viszonya dédunokáik – Károly herceg és Camilla Parker-Bowles – szerelmében, a Három Rózsa legendás történetei pedig a miskolciak emlékezetében.





(Megjelent a  Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A képeket a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából válogattam, köszönöm nekik!)

2014. március 27., csütörtök

Lelkem faluja, Szuhakálló 
(újabb részlet) 



Forrásszög/Forrásszeg
        Így emlegetik a falu lakói a község Sajókaza felé eső végén a temető alatt lévő, mélyen fekvő területet. Itt már nincsenek házak, ez a falu ’farka’, pedig hajdanán ez volt a magva. Édesapám – aki a maga 93 esztendejével Szuhakálló legidősebb emberének számított 2010-ben – gyakran mesélte, hogy másodikos elemista korukban, amikor már ismerték az írás tudományát, Lakatos Éva tanítókisasszony lediktálta nekik a község történetét, hogy ismerjék és tanulják meg mindannyian. Évtizedek távlatából is hibátlanul tudta felidézni. Így kezdődött:
„1241-ben elsőként egy János nevű ember jött a Forrásszegbe, s épített egy házat magának. Utána mások jöttek, s fölépült egy házsor, aztán még egy…”
        Az öregek emlékezete megőrizte a hagyományt arról, hogy az ősfalu a Forrásszegben és a tőle pár száz méterre fekvő Hrecska-tanya helyén jött létre. Lakatos Éva néni talán a tatárjárás szomorú évét akarta az elemisták eszébe vésni, azért kötötte a falu első lakójának a letelepedését az 1241-es esztendőhöz, talán ő maga is így tudta, így hallotta nemesi származású, ezredes édesapjától. A helytörténeti források majd egy évszázaddal korábbra teszik az időpontját annak, hogy e két helyen – a Forrásszögben s a Hrecska-tanyán – néhány házból álló település épült. A kállóiak azonban szerették úgy hinni, hogy amikor a tatár pusztította az országot, a kállóiak ősei akkor építettek maguknak egy nyolc, illetve tizennégy házból álló ’kétrészes’ falut. Talán az sem véletlen, hogy sokáig a falu ’alapítójának’ a neve, a János volt a legnépszerűbb, legkedveltebb a kállói családokban. (Persze az is lehet, hogy fordítva történt: a legnépszerűbb keresztnevet ’ajándékozták oda’ az ősi falu alapítójának.)
        A Sajó gyakori áradását megunva a falu aztán arrébb költözött, s a Forrásszeg megmaradt legelőnek, buja rétnek, majd gazdagon termő szántóföldnek. A hajdani Jánosnak, s az ideépült nyolc háznak – vagy inkább jobbágyviskónak – nyoma sincs már, de a Forrásszeg, Forrásszög elnevezés használatos maradt. A ’szeg’, ’szög’ utótag persze nem azt a hegyes végű tárgyat jelenti, amit kalapáccsal szoktak rábírni, hogy falba-fába engedelmesen behatoljon, nem is valaki szöghajának a szőkeségére vonatkozik, hanem arra, hogy az ily módon megnevezett terület egy ’szegletben’, ’szögletben’, ’kiszögellésben’ fekszik. A ’forrás’ pedig nyilvánvalóan arra utal, hogy a kérdéses helyen víz fakad a földből. Így is van, illetve így is volt. A Forrásszögben ugyanis valamikor egy szénsavas, jóízű forrás fakadt, amely a kis falu lakóit bőségesen ellátta vízzel. Állítólag, aki ivott belőle, annak nem volt szüksége orvosra – vagy ahogyan tréfásan mondogatták –, holtáig elélt. Az is igaz azonban, hogy orvost keresve sem lehetett találni a falu lakói között sokáig.
Aztán, hogy a falu az ártérről beljebb költözött, a forrásra is egyre ritkábban jártak vízért. Apám gyermekkorában még élt a forrás, a határba járók és a legelőre kihajtott marhák szívesen oltották a szomjukat a pezsegve felfakadó, bőséges vízzel. A 30-as években viszont a falu lőmestere berobbantatta, s a víz elvándorolt. Azt beszélik, hogy a közeli Edelény-aknán akkoriban tört elő a föld alól egy forrás, melynek jóízű, szénsavas, ásványi anyagokban gazdag vizét Borsodi víz néven palackozzák. ’Megharagudott’ a forrás a kállóiakra a robbantás miatt, s Edelénybe, a vékonytelepi fejtésbe szökött – mondták az öregek. Azóta nincs forrás a Forrásszegben.






Templomfalu/Hrecska-tanya
       
A Forrásszegtől Sajókaza felé haladva, a temetőn túl az országút mellett, a falutól szinte leszakadva, pár ház áll, udvarukon gazdasági épületek maradványaival. Ezt a helyet Templomfaluként vagy Hrecska-tanyaként emlegették a helyiek. Itt, ennek az épületegyüttesnek a helyén állt ugyanis az ősi falu másik magja, amelyről a második elemisták füzetébe az 1920-as években ezeket a sorokat diktálta Lakatos Éva tanítókisasszony:
„Két utcája volt, amelyben tizennégy ház állott meg egy kicsiny templom, ezért hívták ezt a helyet Templomfalunak. Csakhogy a Templomfalu is, a Forrásszeg is közel volt a Sajóhoz, és az többször elöntötte a falut. Annyira, hogy a kicsiny templom harangja is odaveszett, az ár a vízbe sodorta…”
        Ez hát a Templomfalu elnevezés története, ahogyan azt az én 1917-ben született édesapám a tanítókisasszonytól megtanulta. Persze már az ő elemista korában híre-hamva sem volt a kicsiny templomnak, a harangról azonban tudni vélték, hogy az a kazinci (ma Kazincbarcika egyik településrésze) templomban szól. Makacsul tartotta ugyanis magát az a hiedelem hosszú századokon át (a Templomfalu meg a Forrásszeg házai valamikor a XII-XIII. században épülhettek), hogy a Sajó által elárasztott Templomfalu harangját a víz egészen Kazincig sodorta. A kazinciak vették észre és húzták partra az áradattal sodró harangot, de nem adták vissza a Templomfalu lakóinak, mondván, hogy a hal is azé, aki kifogja. Onnantól az ő templomukban szolgált tovább, csak a hangja szállt haza, a templomfalui emberekhez a réten át, tiszta időben vasár- s ünnepnaponként ismerős zúgással köszöntve őket. A kállóiak ősei meg is orroltak a kazinciakra, és a neheztelés akkor is tartott, amikor már csak kevesen emlékeztek annak az okára.
       
A Templomfaluban s Forrásszegben lévő két kis település – Szuhakálló ősközsége – nemcsak a Sajó áradásának, de a törökök, tatárok rablóportyáinak, fosztogatásának is ki volt téve. Nem csoda, hogy a sokadszorra kifosztott, felégetett helyről a Szuha-patak melletti sík területre költözött a falu. A Templomfalu helye üresen állt sokáig, egészen addig, míg a Hrecska-család tanyát nem épített ott magának. Onnantól kétféleképpen is kezdték emlegetni a kállóiak ezt a helyet: Templomfalunak és Hrecska-tanyának. Ma is vannak még, akik emlékeznek ezekre a nevekre, pedig rég nincs már ott templom, és a Hrecska-család utolsó tagjai is évtizedekkel ezelőtt elköltöztek onnan. A nevekbe zárva azonban tovább él a múlt.




Írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 
A törvény teljes szövege itt található: 
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV   

2014. március 25., kedd

Lelkem faluja, Szuhakálló (részlet)



Szülőfalum, Szuhakálló  Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Borsodi-dombság keleti részén, a Szuha-patak völgyében, Miskolctól északi irányban 25 km-re fekszik. Neve dallamosan csengett mindig a fülemben, már kisgyermekként is szépnek találtam, ezért szívesen tettem hozzá, ha valaki a nevemet kérdezte: „… és Szuhakállóban lakom.” Örültem, hogy édesanyám itt hozott a világra a bába néni segítségével.
Ez a kis település volt gyermekkorom ’nagy’világa, a ’kishazám’, amelyet úgy ismertem, mint a tenyeremet. Története volt itt minden helynek: az utaknak, dűlőknek, épületeknek éppúgy, ahogyan a lábamhoz térdeplő bokroknak, virágneveknek vagy a faluban lakó embereknek. 14 éves voltam, amikor a középiskolával belépett az életembe a ’második hazám’, Miskolc, amellyel persze már jóval korábban megismerkedtem, hiszen közel volt a falunkhoz, és édesapám vasutas lévén, gyakran utaztunk oda vonattal. Nyolc évig voltam ’fogadott miskolci’, majd két évi kitérő (Rakacaszend) után, 1976-től újra szülőfalum lakója lettem, s ott éltem 1994-ig. Azóta  immáron húsz éve  újra miskolci lakos vagyok.
Az ember azt szereti igazán, amit ismer is, s azt ismeri igazán, amit szeret. Én  amióta az eszemet tudom  szeretem és ismerni vágyom ’lelkem faluját’, Szuhakállót, és ’lelkem városát’, Miskolcot. Nem csupán a jelenüket, nem csupán a számokkal leírható adataikat, hanem legendákba vesző történeteiket, varázslatos vagy fájdalmas múltjukat, az életet, amelyet hajdani lakói valaha éltek utcáikon, épületeik falai között. S utazzak bárhová a világon, semmilyen élmény nem veheti el tőlem, ez mindig velem marad, ez az, amiről Illyés Gyula úgy írt: „Haza, a magasban…”.



Kálló 
Régi kallómalom 
 A szuhakállóiak ma is azt mondják magukról, hogy ’kállóiak’ vagy a koholt ’si’ képzőt illesztve a szó végéhez: ’kállósiak’, ’Kállóban’ laknak. Régi írásokban, levelekben még csak egy ’l’ betűvel szerepel a név: Káló, Szuha-káló. S bár a ’kálló’ szó ma már nem bír jelentéssel, a faluban még ma is sokan tudni vélik, hogy a patak mentén álló egykori kallómalom él tovább a település nevében. Mert hajdan szép, hosszú szálú kender termett a falu határában lévő kenderföldön, amelyet nyűvés és áztatás után a patak vizére telepített kallómalom segítségével kallóztak, azaz dolgoztak fel. Minden család maga termesztette meg a háztartásához s az öltözködéséhez szükséges ruhanemű alapanyagát, a kendert és a lent. A kenderáztató tó, a tilolás, a szövés édesanyám fiatalkorában még a mindennapokhoz tartozott. Bár ekkor már a régi kallómalom csak a falu nevében létezett, helyette a kiegyezés után pár évvel épült Grossmann-féle száz lóerős malomban s a hozzá tartozó kendertörőben kallózták a kendert. Kenderföldje minden családnak volt, a legszegényebbnek is, a régi kallómalom pedig megkönnyítette a feldolgozást, nem csoda hát, hogy a falut e fontos helyről Kalóként majd Kallóként, Kállóként kezdték emlegetni. S mert kállómalom sok folyóvíz mellett állott a környéken, megkülönböztetésül hozzátették a Szuha-patak – nevét, így lett belőle Szuhakálló. Amiben benne van egy egész történelem: az eredetileg Cuha néven ismert, a nagy esőzésekkor megáradó, kiömlő, hol kiszáradt mederrel csapadékért síró patak története (a ’cuha’ szláv szó, jelentése: száraz) a s a kendert kallózó, hajdan oly fontos malomé.
Kenderből és lenből szőtt vászon ma is akad még sok, régi kállói család komódjában, szekrényében, így az édesanyáméban is, és néhány háznál kerül még kendertiló és gereben is. A kendert feldolgozó valamikori malom eszközei az idők során elkallódtak, ám szülőfalum nevében örökre megmarad a hajdani malom, a kalló a Szuha-patak partján az öregek legalábbis így tudják, számukra ez a logikus. Honnan is tudhatnák, hogy már a 14. század elején, 1317-ben Karlou néven említik a községet az első írásos források, s Karlov, Karlow alakban írják még száz év múlva is? Honnan is tudhatnák, hogy a szó szláv eredetije mocsaras, vizenyős területet jelentett? A népetimológia a kalló szót véli felfedezni a falu nevének második tagjában. Mert a falu történetének hiteles, történelmi leírása mellett van egy másik, az öregek megőrzött népi hiedelmei, magyarázatai, az íratlan hagyomány. Van még? Vagy már csak az én emlékezetem, írásaim őrzik mindazokat a történeteket, amelyeket az én fiatalságom idején nagyon idős emberek is a szüleiktől, s azok szüleitől hallottak? Számomra ez az emlékezet, szájhagyományozás ’írta’ falutörténet épp olyan kedves, mint a helytörténet számára dokumentált, régi oklevelekkel, iratokkal igazolt. Vagy talán még kedvesebb is, hiszen míg az utóbbi írásban, nyomon követhető, az előzőt még nem írta le soha senki...








Írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 
A törvény teljes szövege itt található: 
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV    




2014. március 21., péntek

Két csend között


Pár elhagyott pad – ócska bárka –
ring a gyepszőnyeg tengerén,
pirosra festett álmát vigyázza
sosem-volt, sosem-lesz égi lény.

Mélység és magasság nincsenek,
ha megfordítom: egyik a másik.
Az éjben eltűnnek a feketerigók,
csak sárga kis csőrük világít.

Egy apró bolond 
szapora léptekkel gázol át
az innentől oda.

A tér két pontja
egymástól távol, kifeszítve,
nem érintkezhetnek soha,
ahogyan az ember, aki itt volt,
nem az, aki eljutott oda.

Szél leng, mint utolsó hang a szájon,
elnyel mindent az éjszaka:
a parkot, a padot.
Magamat nem találom.
Aki nincs, hogy menjen haza?

Hiába várja kert, ház, nyitott ajtó,
terített asztal, ágy melege  –
ő már nincs, csak a vágyakozás,
ezzé lett: nincs is egyebe.

Így megmarad
a képzelt létben mindhalálig.
Nem születik.
Nem pusztul el.
Élet csak az, mi valóra válik.

A park lélegezni kezd, kitágul,
határtalanra nő.

Hajnaltól hajnalig ring az idő.



(Megjelent a Liget 2012. évi 10. számában - http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2603)

2014. március 20., csütörtök

Isten szépnek látja őket 













Isten szépnek látja őket:
görbült hátukat, csontos testüket,
bőrük ezer ráncát, barna foltjait,
bütykös ujjaikat, amelyekkel a botot szorítják,
öreg cipőkbe bújt dagadt lábukat,
ahogy araszolnak lassan előre a fájdalom tarlóin.

Isten szépnek látja őket:
az asszonyok kendővel takart gyér haját,
festetlen, napszítta arcukat,
visszereiket, kidudorodó ízüleiteket;
s az öregemberek szikár alakját,
pergamen bőrét, reszketeg szavát,
kevés beszédét.

Isten szépnek látja
a fogatlan ajkakat, melyek némán rózsafűzért
mormolnak magukban,
imát a gyermekeikért, az unokákért, az életért. 

Isten szépnek látja őket,
amikor törött fényű szemük hajnalokra nyílik
az álmatlan éjszakák után,
amikor főznek, kapálnak, amikor derekukat
tapogatják, amikor keresztet vetnek a szegetlen kenyérre.

Isten szépnek látja őket,
egyre szebbnek, ahogyan görnyednek, ahogyan
testük egyre kisebb lesz,  fejük lefelé hajlik,
mintha a földet kutatnák: a pihenőhelyet,
ahol megfáradt, elhasznált testük álomra talál;
a földet, amely méhébe fogadja őket,
ahol fájdalom nélkül, testük terhe nélkül fekszenek majd
fekete nyugalomban,
arcukat az ég felé tartva a fekete föld alatt,
behunyt szemmel várva az örök ragyogást,
amely áthatol sírhalmon, szemfödélen, halálon.

Isten szépnek látja őket,
minden öreget, a párjukat vesztetteket, az elhagyottakat,
a gyermekeiket siratókat, a tétovákat,
a bottal tapogatózókat, a tolószékben ülőket,
a betegágyukban fekvőket, akiket körülvesz a család,
és azokat is, akiknek nincs rajta kívül senkijük,
s oly elárvultak, mint elhagyott kis cipő a sivatagban.

Isten szépnek látja őket,
a még itt maradókat és a nemsokára elköszönőket,
a hosszú életek terhe alatt roskadókat,
az idő titkait tudókat s a lassan mindent elfelejtőket:

Isten szépnek látja mind –
anyai szem néz így, ha kicsinyére rátekint.




(Megjelent a Keresztény Élet c. országos katolikus hetilapban.)





2014. március 18., kedd

Az egyszeri kovács
meg az avasi kilátó
  

Az Avas tetején álló, esténként színes fényekkel megvilágított tv-torony és kilátó Miskolc szimbóluma. Lentről, a városból nézve az építmény nyitott teraszával és 72 méter magas tornyával olyannak tűnik, mintha egy hegyével az ég felé mutató hatalmas tű lenne.
 A múlt század elején építettek ide először tornyot, amelynek őrei arra ügyeltek, hol üt ki tűz a városban. Azt mondják, már akkor is sokan felgyalogoltak ide, mert a tűzoltó őrtorony valóságos látványosságnak számított. S mert épp abban az esztendőben vitték Rákóczi hamvait Kassára, amikor a kilátót építették, hát a nagyságos fejedelemről nevezték el, Rákóczi-toronynak.
Pár évtized múlva a város szép, új kilátót építtetett vasbeton vázra feszített tölgyfából. A kilátó tornyát fazsindellyel fedték be, akár a Deszkatemplomét. A fából készült épület előbb csak megrongálódott, majd 1956-ban teljesen kiégett egy tűzvészben. 1963-ban emelték a helyére ezt a mostanit, a város jelképét.
Sokan nem tudják, hogy ha a torony egyik oldalát erősen tűzi a nap, akkor 15 cm-t is elmozdulhat; ha meg nagy szél fúj, akkor a ’tű’ hegyének, a legfelső 12 méternek 45 cm-es a mozgása. Úgyhogy senki se higgye, hogy a szeme káprázik, ha a tornyot imbolyogni látja, s ne nevesse ki azt, aki ilyesmit állít! Mosolyogjon inkább azon, ami akkor történt, amikor még a Rákóczi-torony állt a mostani helyén.

Azt mondják, élt akkoriban az Avas lábánál egy robusztus termetű, hatalmas erejű kovács. Állítólag egymaga képes volt a sárba ragadt szekeret fölemelni, ha jól nekirugaszkodott. Az esküvője napján, a lakodalom után úgy kapta ölbe újdonsült feleségét, mint a pelyhet. Aki csak látta őket, elmosolyodott, mert amilyen nagy darab ember volt a kovács, olyan picike, törékeny a felesége.
A baj is ebből született aztán – vagyis inkább abból, hogy a kovácsnak nemcsak a termete volt hatalmas, hanem az indulatai is. Bármilyen apróságon pillanatok alatt méregbe gurult, olyankor az arca vörös lett, mint a cékla, és a keze azonnal ütésre lendült. Sok baja származott ebből addig is, nem győzte jóvátenni pénzzel, amit a hirtelenségével elrontott.
De az igazi baj akkor lett, amikor egy nap a feleségére haragudott meg valamiért, s megütötte. Csak a kisujjával legyintette meg, de az asszony zokogott, hogy ő hazamegy a szüleihez, és vissza se jön többé. Végül nagy nehezen megengesztelte a kovács, s megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. Aznap éjjel álmatlanul forgott az ágyában, s félelemmel gondolt arra, mi lesz, ha a hirtelen természetén nem tud uralkodni, s előbb jár a keze, mint az esze.
El akarta kerülni, hogy ez megtörténjen, felkereste hát az öreg Salamont, akiről városszerte azt beszélték, hogy éppen olyan bölcs, mint bibliai névrokona. Salamon meghallgatta a kovácsot, aztán a kétségbeesett kérdésre, hogy tud-e segíteni rajta, el tudja-e valahogy mulasztani az ő gyilkos indulatait, azt felelte, hogy tud, de csak akkor, ha látatlanban megígéri, hogy megteszi azt, amit tanácsol neki. Miután a kovács megígérte, Salamon ezt mondta neki:
– Ha legközelebb elönt a pulykaméreg, fordulj sarkon, s szaladj föl a Rákóczi-kilátóig! De igyekezz olyan gyorsan szedni a lábadat, hogy fölérve meglásd magad a legalsó lépcső alján! S tedd ezt annyiszor, ahányszor csak dühbe gurulsz! – Azt is hozzátette Salamon, hogy mikor erre képes lesz, akkortól fogva végleg kigyógyul minden haragos indulatából.
Nem értette a kovács a Salamon tanácsát, és akárhogy töprengett, csak a feje fájdult bele az elképzelésbe, hogy ő vagy bárki emberfia hogy is bírna olyan fürgén szaladni… De az ígéretét megtartotta, s amikor legközelebb mérges lett, már szedte is a lábát föl az Avasra. Lenézett, de csak a várost látta, a törpe házakat, a kanyargó utcákat, saját magát nem látta sehol.
– Úgy látszik, nem voltam elég gyors – gondolta –, sebaj, majd talán legközelebb.
Eleinte napjában háromszor is fölkergette a dühe a kovácsot az Avas tetejére a Rákóczi-kilátóhoz, amelynek ő volt a legszorgalmasabb látogatója. De aztán, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre ritkábban kapta el az indulat. S mire visszatért a kilátótól, rendszerint már el is felejtette, mitől gurult dühbe.
Egyszer aztán egy hónap is eltelt anélkül, hogy a Salamon által tanácsolt kilátó kúrát kellett volna folytatnia. Már azt hitte, hogy soha többé el nem önti el az iszonyú erejű düh, amikor a felesége egy napon odakozmált bablevest tálalt elé ebédre. Hogy az elrontott ízt megérezte a nyelvén a kovács, elbődült, lecsapta a kanalat, és már emelte is a kezét, hogy szétvágjon vele valamit. De akkor eszébe jutott az ígérete, és megindult, mint a szél, ki az ajtón, föl a dombon, mintha a dühe a lábába szállt volna, s futott, futott, amíg csak bírt… Mikor fölért az Avas tetejére, csorgott a homlokáról az izzadtság, mire fölmászott a kilátóhoz, már csak kapkodta a levegőt. Megállt hát, hogy lélegzethez jusson, s a zsebkendőjével törölgette a homlokát. Ahogy így ott állt, s nézett lefelé, talán kicsit tovább, mint máskor szokott, hatalmas nevetésre fakadt. Úgy gyöngyözött, bugyborékolt, áradt belőle a kacagás, hogy öröm volt hallgatni. Reszketett attól a nevetéstől a nyári levegő, talán még a kilátó tornya is beleremegett.
Attól a naptól fogva a kovács maga lett a megtestesült nyugalom. Nem hozta ki a sodrából se kozmás bableves, se rosszindulatú szó, se bántó kötözködés. Amin más bosszankodva csapkodott, kiabált volna, azon ő csak mosolygott.
Csak a feleségének árulta el, hogy azon a napon, amikor a kilátóról lenézett, meglátta saját magát. Látta, hogy a házak, de még a templomok is milyen aprók, mintha csak egy játékváros épületei lennének. Látta az apró embereket az apró utcákon járni-kelni, mintha játékfigurák mozogtak volna. Megkereste a tekintetével a házukat, s elképzelte, hogy abban a babaházban ott az ő kicsi babafelesége, az apró konyhában meg a picike asztalon egy kis fazékban, amilyennel a kislányok játszanak, ott a kozmás bableves. Látta maga előtt, ahogy az apró tányérba meríti a kanalát, s lecsapja az asztalra, aztán nekiindul a lépcsőknek, hogy a kilátóhoz szaladjon… Annyira nevetségesnek tűnt fel előtte a korábbi dühe, hogy teli torokból kacagni kezdett rajta. Igaza volt az öreg Salamonnak: abban a pillanatban meggyógyult, hiszen meglátta magát odaföntről.
Azt mondják, igaz, amit Salamon a kovácsnak tanított: az Avason emelkedő kilátónak varázsereje van. Aki fölmegy oda, s körbenézve elgyönyörködik a város széles panorámájában, és képes onnan föntről meglátni a lenti, kicsi önmagát, soha többé nem nézi már úgy a világot, mint azelőtt. Lehet, hogy sokszor meg kell tenni a kanyargós, fölfelé vezető utat, de megéri… 









(Megjelent a Legszebb séták Miskolcon c. kiadványban 2007-ben, valamint a Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A képeket a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából válogattam, köszönet érte!)