A KESZTYŰ - STÍLUSGYAKORLATOK 4.

Az alaptörténet:

Egy kisfiú – nevezzük Pistikének – elveszíti a fél kesztyűjét. Az édesanyja ezért megdorgálja.

JAROSLAV HAŠEK 

Švejk, a derék katona 

– Švejk, maga idióta, hová tette a kesztyűgránátot?

– Óberlajtnant úrnak alázatošan jelentem, a latrinába dugtam – mosolygott elégedetten Švejk Anicka főhadnagyra.

– Micsodaaa?! – hörögtek vésztjóslóan a főhadnagy szemgolyói – Megmondaná azt is, hogy miért cselekedte ezt az ellenség megsemmisítésére szolgáló, kincstári hadifegyverzettel?!

– Alázatošan jelentem, az úgy volt, hogy a Kokoškával guggoltunk a latrinán. Tetszik tudni az óberlajtnant úrnak, a Kokoška az egy behemót kis ember, éppen olyan, mint a budějovicei drogista harmadik felesége nagyanyjának a nyavalyatörős unokaöccse, aki…

– Švejk!!! – ordította Anicka.

– Rosszul tetszik érezni magát az Óberlajtnant úrnak?! – kérdezte lágyan Švejk – Volt énnekem egy nagybátyám, hentes volt Šligovicában, egyszer annak is bevörösödött a feje, aztán gutaütést kapott szegény, megpattantak neki az erei a…

– Térjen a tárgyra, Švejk! – vicsorgott Anicka főhadnagy.

– Alázatošan jelentem, azt teszem. Szóval a Kokoška bizonygatta nekem, hogy a latrina jól alá van aknázva. Én meg aztat gondoltam, hogy akkor ottan az aknák közt jó helyen lesz a kesztyűgránát is, merthogy tetszett mondani a főhadnagy úrnak is, hogy szerszámnak, fegyvernek nem jó egyedül…

– Himmeldonnerwetter! – ugrott ki a szemgolyóján Anicka főhadnagy – Maga idióta, lökött pucer! Azonnal megy a frontra!

– Alázatošan köszönöm a jóságát az Óberlajtnant úrnak – biccentette meg hálásan a fejét Švejk –, aztat nagyon jól tetszik tenni, hogy engemet egyenest a frontra tetszik vezényelni. Hát mi vagyok én itt a hátországban?! Egy hát a sok közül. Egy nudli. A fronton legalább hős lehet belőlem. Hašek meg nem halok, mielőtt lelőnének.

(Megjelent A kesztyű – stílusgyakorlatok – c. kötetben 1995-ben.  A könyvből készült válogatást televízióra adaptálta Podhorányi Zsolt, Magyar Televízió, 1996., illetve egy válogatás szerepel a középiskolai 11. osztályos magyar nyelv munkafüzetben is.)

PETI NAPLÓJÁBÓL 2.

Játékaim 

Legjobban a félszemű mackómat szeretem,

kitört a lába és lóg a nyelve,

anyu varrta be pirossal a hasán a lyukat,

amit én operáltam.

A félszemű mackómat Sunyinak hívják,

a többiek meg se tűrik a polcon,

hallom, ahogyan csúfolják az autók

meg a hintaló,

hogy fél szeme van és lóg a nyelve,

stoppolt hasú és sánta is.

Este már nem bírom hallani

ahogy nevetnek szegényen.

Leveszem a polcról,

az ágyamba teszem,

szuszog mellettem

és boldogan dörmög

ahogy összebújunk.

(Megjelent a Dörmögő Dömötörben valamikor a 80-as évek elején, szerepel a 2. osztályos olvasókönyvben – Mozaik Kiadó, Olvasókönyv 2. http://www.mozaweb.hu/Lecke-Olvasas_iras-Olvasokonyv_2-Peti_naplojabol_Jatekaim-100480, mottóként a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik gyermekvers-honlapján: http://www.pim.hu/object.47c935bc-953a-4cd6-a5e3-074f7bf01ebb.ivy stb.)

Pele bácsi 

       

Az 1880-as évek végén a vadregényes hámori völgyben – épp úgy, ahogyan ma is – állt egy tornácos, apró erdei lak, amit mindenki Pele ház néven emleget. A Pele házban – és körülötte – minden az egykori lakóról beszél. S hogy ki volt ő? Egy – szinte mesebeli – öregember, lobogó nagy hajjal és hatalmas, zászlószerű szakállal. Feltűnő külseje, jellegzetes viselkedése miatt egyszer valaki azt mondta róla, hogy ha a haját nézi, zongoraművésznek gondolja; ha az arcát látja, német tanárembernek véli; a szakálla alapján megesküszik rá, hogy rabbi; a heves taglejtéseiből ítélve karmesternek tűnik; ha meg beszélni kezd, akkor viszont egy anekdotázgató vidéki nemes kel életre benne; ellenben ha csak ruganyos izgés-mozgására figyel, akkor megesküszik rá, hogy táncmester.

        Ez a különös öregember átvezette a kertjén a Szinva patak sekély erecskéjét, s egy magafaragta pici vízimalmot állított rá. Két apró hidat is épített az ér fölé: az egyiket Kossuth apánkról, a másikat a nagyságos Rákóczi fejedelemről nevezte el. A fejedelmi híd mögött újabb malmot fogott szolgálatba, egy kalapács (hámor)-szerkezetűt. S hogy a kert másképp is őrizze a nagyságos fejedelem emlékét, hát a Szinva eret egy helyen tavacskává növelte, mit elnevezett Marmara (Márvány-) tengernek, s a partjára, mit Rodostónak hívott, odaállított egy ugyancsak magafaragta árva gólyamadarat.

Hajlott kora ellenére hihetetlenül tevékeny volt és szokatlanul fürge mozgású – hetvenen felül is átugrotta a patakot pisztrángozás közben, s fél kézzel is képes volt a csónakját a tó közepére hajtani. Nem csoda hát, hogy a gyerekek Pele bácsinak nevezték el. S egy idő után nem csak ők, de a felnőttek is így emlegették – s ebben szeretet és elismerés volt: az idős úr nemcsak a temperamentumával, de azzal is rászolgált a becenevére, hogy úgy szerette s ismerte a természetet, ahogyan akkoriban is, s azóta is csak kevesen.

Mert a fürge, különös öregúr, a környékbeliek ’Pele bácsija’ nem volt más, mint maga Herman Ottó, a híres természettudós, néprajzos, nyelvész, régész, parlamenti képviselő, számtalan híres tanulmány és könyv szerzője, ’az utolsó magyar polihisztor’, ahogyan őt tudós kortársa, Lambrecht Kálmán nevezte.

Abban az erdei házikóban, a Pele házban – hol sok időt töltött tavasztól őszig – megvolt minden, ami egy nagy tudós számára szükséges és elégséges: papírosok, pennák, horgászbotok, természetjáró felszerelések, szerszámok, könyvek. A falakon fokosok, balták, cserepek, hálók, a vitrinekben kitömött madarak – s az íróasztal fölött Kossuth arcképe és egy koporsójáról való babérlevél.

S ha pókok, rovarok, bogarak társbérlőnek jelentkeztek, nem küldte ám el őket, s fizetséget sem fogadott el tőlük – hanem vigyázott rájuk, mint édes gyermekeire. Meggyógyította a sebesült teknősbékát, amelyiknek a páncéljából letört egy darab, s meg nem zavarta volna kedvenc viperáját, mikor szokásává vált az egyik ablakban napozni. Óvatosan nyitotta mindig az ajtaját, s lehajtott fejjel közlekedett rajta át, mert egy keresztes pók az egyik ajtófélfán ütötte fel a tanyáját, s ő a világért sem tett volna kárt a mesteri módon szőtt hálóban.

        Egyszer az történt, hogy néhány – kincset remélő – rabló betört a híres tudós lillafüredi kis házába. A napilapok – a sajtó már csak ilyen – rögtön világgá kürtölték az eseményt. Aki ismerte belülről is Pele bácsi erdei házikóját, az persze tudta, hogy a rablók álla leeshetett, amikor az ajtón belülre kerültek – hisz nem volt ott semmi olyan, ami kincs lett volna az ő számukra. A korabeli élclap, a Kakas Márton kapva kapott a szenzáción, s megírta, hogy a gonosz latrok ellopták 424 keresztes pók hátáról a keresztet s azonfölül még 234 póklábat is… De hogy a kárt szenvedett tudós sem volt híjával a humorérzéknek, bizonyítja, hogy ő maga is beszámolt a Budapesti Hírlap 1905. február 8-i számában a történtekről ezzel a címmel: "Herman Ottó villáját kirabolták".

        Bármit vittek volna is el a Pele bácsi ’villájából’, a legfontosabbat: a tudását, egy hosszú élet megfigyelésének és munkájának eredményeit és emlékeit nem vehette el tőle senki. Épp ez utóbbiak – az emlékek – miatt tért vissza ide Alsó-Hámorba, ahol gyermeksége nagy részét töltötte. Az az igazság, hogy ha rajta múlik, akkor itt is születik, és nem Breznóbányán, ahol valójában meglátta a napvilágot. Ötvenévesen ugyanis – amikor megnősült – hosszan egyezkedett az eskető pappal, tüntetné már fel az ő születési helyéül a borsodi fenséges bükkerdőben meghúzódó Alsó-Hámort. De hiába magyarázott heves gesztusokkal, a születési helyét csak nem sikerült megváltoztatnia, nem úgy, mint a nevét, mely születésekor még Carl Otto Herrmann volt, lévén családja a szepességi szászok közül való. Magyarul csak akkor kezdett tanulni, amikor az édesapját Alsó-Hámorra helyezték bányaorvosnak. Az apa minden szabadidejét a Bükkben töltötte: rajongott a madarakért. Ottó – mert határozottan kikérte magának, hogy Károlynak szólítsák – mindig elkísérte ezekre az utakra, szenvedélyévé vált az élővilág megfigyelése. Hét lánytestvérével együtt úgy nőtt fel, hogy a lakásuk tele volt madarakkal. A pintyek, csókák, szajkók mellett a kis Ottó kedvence a fürj volt, aki az ágya alatt aludt, s minden reggel menetrendszerűen vonult az ágya mellé, hogy elfogyassza kis gazdája kezéből a finom légyfalatokat.

Ahogyan szaporodott Pele bácsi éveinek száma, ahogyan lobogó haja és szakálla fehéredett, úgy bukkant fel egyre többször gondolataiban a sok régi emlék. El-elmosolyodott, ha eszébe jutottak édesanyja korholó szavai – „Te, kálvária latra!”. Pedig dehogyis volt ő olyan gonosztevő, mint a keresztre feszített Jézus társai! Hát tehetett ő arról, ha nem bírt otthon ülni, mint a hét lánytestvére, hanem helyette a Bükkben csavargott, fára mászott – szét is szakadtak a nadrágjai a gallyaktól. Tehetett ő arról, hogy úgy vonzotta az erdő, a madarak, a bogarak, hogy nem bírt nekik ellenállni? A természetben mind a négy évszak gyönyörű, s lehetett nyár avagy tél, ő mindig talált felfedezni s megfigyelni valót. Hát lehetett elképzelni jobb mulatságot, mint a befagyott Hámori tó vizén csúszkálást a cipőjére kötött, csontból készített korcsolyával? S mikor egy különösen zord télen az édesanyja eldugta a csizmáját, hogy ki ne mehessen, hát mezítláb szökött ki, hogy nekifutásból újra meg újra végigsinkózzon a jégen… Drágán megfizetett azért a szófogadatlanságért: úgy megfázott, s olyan súlyos középfülgyulladást kapott, hogy onnantól fogva nagyothalló lett – s öregkorára majdnem teljesen megsüketült. Pele bácsi belenyugodott már ebbe, s úgy védekezett ellene, hogy ha kérdezett is valakitől valamit, úgyis tudta, a választ nem hallja, hát felelt ő sajátmagának, replikáit nagy kézmozdulatokkal kísérve. De gyerekként fájt neki a fogyatékossága, s úgy védekezett ellene, hogy félrehúzódott, nem beszélgetett senkivel. Kukának csúfolták érte – s ő tűrte inkább, nem torolta meg a sértést, pedig erős volt, nem maradt volna alul a verekedésben. Akinek meggyöngül valamilyen érzékszerve, annak – talán a sors igazságtétele ez – kifinomul, megerősödik a többi. A kis Ottó a látásával volt így: észrevette azt is, ami a felületes megfigyelők előtt rejtve maradt. Amit a legcsodálatosabbnak talált, az a különös átváltozás volt, ahogyan egy csúf hernyóból szépséges lepke lesz. Szorgalmasan vitte haza a bábokat, s órákat ült mellettük, ámulva nézte, ahogy gyűrt, nedves szárnyú lepkék bújnak ki belőlük, amelyeknek a szárnya lassan kifeszült és gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázott. A szeme úgy működött, mint a legjobb fényképezőgép – s amit látott, azt ügyes kezével lerajzolta vagy kifaragta.

A legszívesebben abból a távoli gyerekkorból azt az időt idézte fel a Pele ház lakója, ami minden magyar számára az egyik legnagyobb ünnep – 1848. március idusát. Csakhogy amíg a mi emlékezetünk számára a történelemkönyvek, korabeli dokumentumok jelentik a forrást, Herman Ottó – tizenhárom éves kiskamaszként – egész valójával, szívével-lelkével élte meg azt. Mert a forradalmi hangulat nemcsak Pest utcáin, de az egész országban – Miskolcon is – érezhető volt. Herman Ottó az evangélikus líceumba járt ekkor, s egy iparoscsaládnál lakott, hogy ne kelljen naponta Alsóhámorból bejárnia tanulni. A líceum tanárai úgy fellelkesítették a diákokat, hogy azok elhatározták, átfestik nemzeti színűre a karfákat és az őrbódékat, melyek a sárga-fekete császári színeket viselték addig. Azonnyomban a piacra siettek, hogy a kofáktól megszerezzék a trikolór színeit: az egyik meszet adott, a másik veres anyagot, a harmadik zöldséget – s a tanulóifjúság nemzeti színűre mázolt át velük mindent: a magyarságot hirdessék, ne a császári elnyomást.

S mert a trikolór színei égtek a kiskamasz szívében is, hát megszökött otthonról, hogy beálljon a tüzérséghez ágyútisztogatónak. Egy kicsit meg is toldotta az évei számát, amikor kérdezték. De a honvédszázad parancsnoka gyanakodva nézett rá, s az apai beleegyezést kérte. Azt persze nem tudott mutatni a kiskorú hazafi, így aztán nem vétetett fel a seregbe.

Amikor a következő esztendőben elbukott a magyar szabadság ügye, keservesen zokogta el a bánatát a fáknak és a madaraknak, mondván: ha ő ott lehetett volna, talán másképp alakul a történelem. Az iskolai tanuláshoz többé nem volt kedve, s a hallása is sokat romlott. A szülei úgy gondolták, legyen belőle lakatosinas, az ügyes kezével jól elboldogul ott, akkor is, ha teljesen megsüketül. De amilyen öröme telt a természetben, a százlábúak, pókok, sáskák, hernyók, madarak, békák megfigyelésében, olyan sok bánatot okoztak a társai, akik a nagyothalló lakatosinast folyton kicsúfolták. Így aztán otthagyta a miskolci lakatosmestert, ott az alsóhámori otthont, s elindult a nagyvilágba, előbb Korompára, aztán Bécsbe. Mindenütt kivívta a környezete csodálatát az élővilág iránti érdeklődésével, amit előbb fura bolondériának gondoltak, de aztán becsülni kezdtek az emberek. Szeretetüket jelezte az is, hogy tréfásan hol ’a madaras Ottónak’, hol meg ’Wurmdoktornak’ (azaz a férgek doktorának) hívták őt. Pele bácsi megsimogatta a szakállát és elmosolyodott, amikor ez jutott eszébe.

        Az emlékezés különös dolog: az ember hiába irányítaná, csapongva ugrál az időben és a térben, az egyik előhívja a másikat, a másik a harmadikat, s felfűződnek egyetlen vékony fonalra, mint a gyöngysor szemei. A Pele ház, a Miskolcot övező fenséges bükkös volt a fonal, amely megidézte Herman Ottó emlékeit. Lám, már itt is volt a következő, amitől könny futotta el a szemét. Az 1861-es esztendő, amikor ötesztendei katonáskodás után a betegsége miatt rokkantnak nyilvánították, leszerelték és hazatérhetett! Minden lépésre nagyot dobbant a szíve, hisz már maga sem hitte, hogy valaha is szabadul a kétfejű sasos, címeres lobogó alól, hol tizenkét esztendőt kellett volna hadiszolgálatban töltenie. A katonaszökevényeknek ugyanis ez volt a kötelező penzuma. Őt pedig annak nyilvánították, csupán azért, mert a kötelező sorozáson késve jelent meg.

Sohase feledheti azt az örömöt, azt az izgalmat, amelyet érzett, mikor Trieszt-Laibach, Pragerhof-Csáktornya, Monor-Buda-Debrecen után behúzott a vonat a miskolci pályaudvarra. Még jóformán meg sem állt, ő már le is ugrott róla, s indult gyalog haza, Alsó-Hámorba. A szíve majd kiugrott, amikor késő este meglátta az otthonukat. Észrevétlenül akart megérkezni, de vén kutyájuk, Tisza fölismerte, s rajongva ugrálta körbe, s ebnyelven adta hírül az otthoniaknak:

– Vau, vau… megjött, megjött a Kálvária latra!

Rég nincs már Tisza kutya, s örök álmát alussza régen a kis szász asszony, aki őt a világra hozta, mégis olyan elevenen ébred föl benne a jelenet, hogy érzi az édesanyja ölelésének melegét, testének édes illatát. Azt, hogy mit jelent az otthon, a hazaérkezés öröme, csak akkor tudja meg az ember, amikor messzire viszi a sorsa. És őt vitte azután is, sokfelé. Bebarangolta az egész országot s Európát is: hol a pókokat, hol a halászok életét, hol a madárfajok vonulását figyelve. Azt mondják, hogy egy ízben, mikor a Balaton környékén járt madárlesen, fura dolog történt vele. De nemcsak a kis epizód volt fura, hanem a tudós külseje és viselkedése is. A fejére parafa kalapot illesztett, bozontos nagy haja körben kilógott alóla, arcát majdnem teljesen eltakarta hatalmas szakálla. A csizmái szinte derékig értek, a ködmönje alig látszott ki a vállára akasztott szerelékek alól, melyek között volt elemózsiás tarisznya, különböző méretű kulacsok, messzilátó, jegyzetfüzet stb. Így ült fel Tótszentpál határában egy sűrű gallyazatú fa tetején a maga eszkábálta dúcra hajnalok hajnalán. Ő, a fürge és nyughatatlan járású, heves mozgású ember képes volt félnapokon át mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelni leshelyeiről a madarakat. Olyan moccanás nélküli, teljes koncentrációval üldögélt a fa tetején, azt se vette észre, hogy a fa alatt lassan már egy tucat kanász meg juhász gyülekezett, s keresztet vetve nézegetnek őrá fölfelé. Biztosra vették, hogy a fura szerzet ott fönn nem lehet más, mint egy valóságos garabonciás! Márpedig az nem jelent jót, mert a garabonciás diák – tudvalevően – magával az ördöggel cimborál, sárkányon lovagolva közlekedik, s rettentő viharokat meg jégesőt tud rászabadítani a határra. De már csak megvédik a szülőfalujukat az ilyen bűbájos ördöngöstől, tanakodtak az atyafiak, s abban maradtak, hogy ők bizony agyonütik a beste garabonciást. De a magas fa hegyibe mégsem mertek utána mászni, hát felkiáltottak hozzá, vallaná be, hogy ember-e vagy gonosz lélek. Csakhogy a nagyothalló Herman Ottó mit sem értett a hozzá intézett szavakból, viszont dühbe gurult, hogy elzavarják a madarait, s lemászott, hogy szétszélessze a kompániát.

Azoknak elillant a bátorsága, hogy szemtől-szembe álltak a garabonciással, s letettek arról, hogy agyonüssék. Száz élete van az ilyen ördöngös teremtménynek, úgyis visszajárna a lelke, gondolták, viszont ha a hajából meg a szakállából szereznek maguknak egy-egy fürtöt, hát csodát fognak tudni tenni maguk is. Mert a bűbájossághoz értő garabonciás haj- vagy szakállszőrzete meggyógyítja a birkák kergeségét, növeli a tehenek tejhozamát, s gomb köré csavarva legyőzhetetlenné teszi az embert. Elővették hát a bicskájukat, s úgy megmetszették a nagy tudós szőrzetét, hogy egy hajkertész se tenné különbül.

Hogy igaz volt-e ez az eset vagy sem, nem tudjuk – az azonban bizonyos, hogy maga Mikszáth Kálmán is beszámolt róla az egyik írásában.

A feleségét is a madaraknak köszönhette Herman Ottó – s nem csupán azért, mert a gólya hozta a feleségét is, mint minden rendes magyar újszülöttet akkoriban. Történt, hogy a Vadászlap című újság egyik számában egy Fekete Izidor nevű illető megható cikkben ecsetelte, mint lett öngyilkos egy stiglic. Herman Ottó, ki jól tudta, hogy ez a kis énekesmadár – a természetnek azon eleven órája, ki nyaranta pontosan 5 óra 58-kor trillázik először – jól tűri a fogságot, szellemesen megkontrázta a stiglic-öngyilkosságról szóló beszámolót. Csakhogy fellángolt a vita, egy titokzatos Judith nevű nő ellentmondott a nagy tudósnak, megírván, hogy az ő kedvenc csókája is tragikusan vetett véget életének. Herman Ottónak erre már muszáj volt reagálnia, s a vita a lap hasábjain tovább folyt. Egészen addig, míg véletlenül ki nem derült, hogy a titokzatos Judith álnév régi, erdélyi jó barátja, Borosnyai Oszkár testvérét, Camillát rejti.

Hogy a stiglic meg a csóka követnek-e el öngyilkosságot, nem tudhatjuk ma sem biztosan, azt viszont állíthatjuk, hogy házasságszerzőnek igenis megfelelőek: hiszen nélkülük sosem nősült volna meg ötvenévesen az addig megrögzött agglegénynek tartott tudós. Az avasi evangélikus templom falai ma is emlékeznek arra, hogy azon a napon, amikor Herman Ottó – a nagyothallók módjára – olyan hangosan mondott igent a pap kérdésére, hogy a pókhálók beleremegtek.

– Tudod-e, Camilla, hogy milyen nehéz eset Ottó? – kérdezgették a Herman-lányok az ifjú feleséget, ám ő tántoríthatatlan volt. A mézesheteket persze itt, a fenséges Bükk tövében lévő házban töltötték. Néha a hajnal is ébren találta Camillát, mert nem mert elaludni: nehogy a férje bozontos nagy haja, zászlószakálla meggyulladjon a szájában felejtett égő szivartól. S nemcsak buzgó éjjeliőr volt az ura szakálla, haja mellett, de a lehetetlent is megkísértette érte. Ahogyan valamikor az édesanyának nem volt könnyű dolga a féktelen, minden kalandra vállalkozó kisfiúval, úgy nem volt könnyű a feleségnek sem az öntörvényű, heves természetű férjjel, ki idős korában egyszer még párbajozott is. Képviselőként – mert a nagy természettudós hét évig az országgyűlésben is hallatta a hangját – egy alkalommal nyilvános szóváltásba keveredett Wahrmann Mórral, a parlament első zsidó származású tagjával. Az volt a szokás akkoriban, hogy a felek az ilyen kérdéseket párbajjal rendezik. Állt egymással szemben a két öregúr, kezükben a megtöltött pisztoly, s egyszerre kérdezték a párbajsegédeket: „Lőtt már a zsidó? Lőtt már a goj?” – merthogy Herman Ottó akkor már szinte semmit sem hallott, öreg ellenfele pedig szinte semmit sem látott.

        Mielőtt végleg elborította volna a csönd a nagy tudóst, a felesége levélben fordult Blaha Lujzához. Meghatóan ecsetelte a férje kívánságát, ki a ’nemzet csalogányának’ ajkáról vágyta hallani az utolsó dalt, mielőtt végleg megsiketülne. Blaha Lujza teljesítette a kívánságot, s azon az estén az első, jobb oldali páholyban ülő öreg tudós felé fordulva énekelte a szebbnél szebb magyar népdalokat. S valami különös lehetett akkor este a színház levegőjében, mert nemcsak a szép, fiatal színésznő meg az öreg tudós szeméből, de minden jelenlévőéből kicsordultak a könnyek.

        Herman Ottó azonban jobb szerette a nevetést, még akkor is, ha annak ő maga volt a tárgya. S a hámori völgy lakóit gyakran késztette mosolyra az, hogy hétrét görnyedve óvakodott ki a Pele ház ajtaján, nehogy kárt tegyen a pókhálóban, amit az arra repülő bogaraknak, legyeknek szőtt nagy gondosan egy pók. Minden bizonnyal elterjedt a pókok között is a híre, hogy milyen háborítatlanul lehet a Pele bácsi ajtajában legyekre lesni, mert egy reggelen, mikor az öreg kinyitotta az ajtót, azt látta, hogy szinte az egész nyílást fényes, hajszálvékony szálakból szőtt gyönyörű pókháló-függöny takarja. Onnantól fogva nem is közlekedett többé az ajtón át, hanem az egyik ablakon keresztül – hová a viperája sosem telepedett napozni – ugrált ki-be. Az emberek többségének minden pók egyforma: de ő háromszáznál több fajtáját tartotta számon, s ismerte mindegyiket, akár a jó apa a gyermekeit. Tudta, hogy a petékből kikelt farkaspókokat a hátán cipeli az anyjuk, s ha néhány kispók leesett róla vagy csavarogni indult, a maga után húzott fonalak mentén szépen vissza is talált rá. Megfigyelte s álmából felköltve is le tudta rajzolni a pókhálók fajtáit.

        Kíváncsisága, tudásvágya sohasem aludt ki: hajnaltól késő estig képes volt jegyzetfüzettel a kezében rostokolni egy bokorban, vagy hasalni egy tisztáson a hangyák életét tanulmányozva. De szívesen szállt vonatra, s utazott más vidékre is. Szerették és megbecsülték országszerte, hívták gyakorta és örültek neki, eléje mentek az állomásra. Egy alkalommal az egyik kisvárosban egész küldöttség várta, mikor leszállt a vonatról. Megtapsolták, aztán megkérdezték tőle, hogyan utazott. Az öreg tudós azt felelte erre, hogy nagyszerűen, csak az volt a baj, hogy végig háttal ült a menetiránynak.

– Jaj, hát miért nem tetszett az úrnak helyet cserélni?! – javasolták a vendéglátók, bár az ötlet már elkésett, mint eső után a köpönyeg.

        Herman Ottó tölcsért formált a füle mellett a kezéből, hogy jobban hallja, mit mondanak. Mikor megértette, meghökkent, s tehetetlenül tárta szét a két kezét:

– Helyet cserélni, helyet cserélni… Könnyű azt mondani… Hát kivel cseréltem volna, kérem?! Hisz egyedül ültem a fülkében!

        Visszafelé aztán egész küldöttség szállt fel vele a kupéba, s eligazították, hogy jó helyre üljön. Annyi útravaló elemózsiát adtak vele, hogy hazaérve megvendégelte belőle a Pele ház minden lakóját: kit morzsákkal, kit csirkecsontokkal, kolbászdarabokkal, kit saláta- meg paprikamaradékokkal.

– Látjátok-e –– magyarázta nekik –, a magyar embernél nincs vendégszeretőbb, sehol a világon! Úgy feltarisznyáztak, hogy végigettem az egész utat, mégis temérdek ennivaló megmaradt! Legyetek a vendégeim – s a zsebkendőjéből elővett néhány a vasúti fülkében röptében elkapott legyet, miknek a nyakát azonnal kitekerte –, elvégre magyar ember vagyok én is!

        S valóban kevés ember volt magyarabb, mint Herman Ottó, a világhírű természettudós, a legendás Pele bácsi; aki egy – őt németül becézgető – szepességi szász asszony anyatejével táplálkozott csecsemőkorában; aki tizenkét évesen még törve beszélte a magyar nyelvet – amelynek aztán olyan mestere lett, hogy könyvek garmadáját írta rajta. S úgy tudott írni az édes magyar nyelven még a pókokról is, hogy aki asszony elolvasta azt, onnantól fogva nem sikoltozott, ha látott egyet, s nem indított ellene seprővel hadjáratot, hanem valósággal beleszerelmesedett.

        Sok miskolci és sok más vidékről származó csodálja meg a hámori völgyet, Lillafüredet, s a tornácos-mesebeli Pele házat. A hangyák, gyíkok, bogarak, pókok száz meg száz embert látnak a kis házikó ajtaján be- s kilépni. Csak egyvalakit nem látnak, nem láthatnak már soha: a legendás, lobogó hajú Pele bácsit, ahogy hangos szavakkal, nagy gesztusokkal magyaráz valamit. Nem látják, nem láthatják, ahogyan kitárja az ablakot, s a korát meghazudtolóan ugrik ki a kertbe. Nem látják, nem láthatják, ahogy kezét a szeme fölé tartva ellenzőként a hegytető fölött, az ég alján kitárt szárnyakkal szinte mozdulatlanul repülő sasmadarat figyeli, míg az el nem tűnik a horizonton. Nem látják, nem láthatják, amint egy pillanat múlva lehajlik, hogy megcsodálja a – saját súlyának sokszorosát cipelő – hangyakaraván vonulását. S hogy megkönnyítse az apró munkáscsapat dolgát, az útjukban álló kicsi földhalmot – mi arról árulkodik, hogy vakond járt arra nemrégiben – a két kezébe veszi. S így áll hosszan, meghajolva, a kezében a marék földdel. A bogarak, pókok, gyíkok, lepkék, madarak nem látják, nem láthatják őt így már soha többé – de mi, emberek igen. Csak oda kell állni Munkácsy Mihály híres festménye, a Honfoglalás elé, s jól szemügyre venni az ősz hajú, földet hozó  szlávot. Abban az öreg szlávban a nagy művész Herman Ottót, ’az utolsó polihisztort’, a miskolc-hámoriak feledhetetlen Pele bácsiját festette meg.

(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009.)  

PETI NAPLÓJÁBÓL 1.

A síróbaba

Ancsa kapott egy síróbabát.

Rögtön szétszedtem,

megnézni, hogy mitől sír.

De csak egy fehér doboz volt benne.

Azt is kibontottam,

abban meg vacak fémdarabok,

amiket egészen apróra széttörtem,

de a sírást nem találtam benne.

Aztán visszadugtam,

de már nem sír a baba.

Most már Ancsa sír.

Jó lenne megnézni, hogy mitől.

(Megjelent a Dörmögő Dömötörben valamikor a 80-as évek elején – és azóta számtalan helyen.)

Legenda a villanyrendőrről 

       Ha egy miskolci azt mondja a másiknak, hogy „a” villanyrendőrnél találkoznak, akkor az illető pontosan fogja tudni, hogy a randevú helye a Széchenyi és a Szemere utca kereszteződése. Mert bár a városban sok helyen irányítja a forgalmat közlekedési lámpa, amit villanyrendőrként emlegetnek, de „a” villanyrendőr az csak ezt a helyet jelenti mindenkinek. Azoknak is, akik még meg sem születtek akkor, amikor Miskolcon csupán ebben az útkereszteződésben állt közlekedési lámpa, amelynek működését egy, a járókelők fölé magasodó, henger alakú, betonból és üvegből készült kalitkában ülő ember irányította. Ehhez a kalitkához lépcső vezetett, s csak annyi hely volt benne, hogy az éppen szolgálatot teljesítő leülhessen, s kezével elérje a kezelőtábla gombjait. Ő és a hengeres doboz lettek a Villanyrendőr, a város emblematikus helye, jó ideig a legnépszerűbb találkahely.

        A kalitkának körben üvegablaka volt, tetejét lapos, kör alakú sapka fedte. Az üvegablakon át, onnan föntről látni lehetett a villamosokat, ahogyan lassítottak, megálltak, majd folytatták útjukat a síneken. Lehetett látni a Píva cukrászdából kilépő, fagylaltozó, nevetgélő tizenéveseket, a nehéz járású öregeket, az energikus középkorúakat, a randevúra kiöltözött, izgulva toporgó fiúkat – egyszóval az életet, amely lüktetett, zsibongott, pulzált a belvárosban.

        Az üvegablakokon persze nemcsak kifelé látni, hanem befelé is. De ritkán akadt valaki, aki fölpillantott az egyszemélyes kalitkára, hiszen nem volt abban semmi érdekes: csak egy rendőr ült benne mozdulatlanul és figyelt. A hengeres doboz ajtaja néha kinyílt, a szolgálatot teljesítő átadta a helyét a váltótársának, de erre sem figyelt fel senki.

        Ahogyan arra sem, hogy egy napon senki nem érkezett, hogy leváltsa a forgalomirányítót. Eljött a délután, lassan már alkonyodott, de a kalitka ajtajának kilincsét nem nyomta le senki - sem kintről, sem bentről. Amikor beesteledett, a lámpa már nem váltott sem pirosra, sem zöldre, sem sárgára – vakon meredt az éjszakába, akár az alvó városlakók. A Hold, amely az ég országútjának kereszteződési pontján teljesít szolgálatot, lepillantva látni vélte egy emberi alak körvonalait az üveghengerben, de képzelődésnek hitte. Pedig valóban ott ült valaki: mozdulatlan sziluettjét a lámpák fényei a sötétség vásznára vetítették.

        Másnap reggel - a megszokott módon - a lámpákat újra bekapcsolták, színük beszédesen villogott:

– Piros-tilos, sárga-várj, zöld-mehetsz! – s az autók, villamosok és a járókelők szót fogadtak a jelbeszédnek. Elvétve fordult csak elő, hogy egyikük-másikuk áthágta a szabályokat. A Villanyrendőr fönn a kalitkában látta ezt is, megcsóválta a fejét, ám nem töprengett el az emberi természeten, mely fura módon kettős: egyszer szabályokat alkot, máskor meg kísérletet tesz azok megszegésére. Nemcsak az emberi természeten, máson sem elmélkedett már. Eleinte várta, hogy a váltótársa megjelenjen, s ő a szűk fülkéből felállva hazafelé indulhasson. De nem jött senki, és ő maradt tovább. Azt gondolta, két műszakot kibír, majd lecsúsztatja. S hogy a második nyolc óra is letelt, már nem akarózott fölkelnie, ott éjszakázott a kalitkában: egészen kényelmesen tudott aludni ülve is, még álmodott is – a tartalmára ugyan nem emlékezett, de a jó utóíze megmaradt benne reggel is, mikor kinyitotta a szemét.

       Napok teltek el anélkül, hogy valaki is átvette volna tőle a szolgálatot, és ő végezte a dolgát rendületlenül. A második héten ugyan tétova mozdulatot tett, hogy fölálljon, s kinyissa a kalitkaajtót, de a szándékot megfékezte s megsemmisítette benne a kötelességtudat, és maradt. A harmadik hét után pedig már a napokat sem számolta, azt sem tudta, hétfő van-e vagy péntek, június-e vagy augusztus. Ott, abban a pár köbméternyi légterű üveghengerben az idő más természetű volt, mint kívül; talán nem is létezett, talán sajátos idővákuum keletkezett a helyén, az emberi lét koordinátáiból kiszakított, darabka örökkévalóság.

S ahol az idő megszűnik, ott nincs se éhség, se szomjúság, se fáradtság, se türelmetlenség, se félelem. Az üvegkalitkában ülő ember legalábbis éppen úgy nem érezte ezeket, ahogyan az utca fölé magasodó hengeres doboz sem, amely körülvette. Eggyé váltak teljesen, ők ketten együtt voltak a Villanyrendőr, a figyelem és kötelességteljesítés modern szobra.

        Telt-múlt az idő. Az ég, a föld, a fák s a város ritmikusan változtatta arcát s öltözékét; hol tarkába öltözött, hol fehérbe; hol hangosan zsibongott, hol elcsöndesedett; hol a napfény ragyogta be, hol meg az eső fátyla takarta. A Villanyrendőr azonban változatlan és mozdulatlan maradt.

        Egy nyári napon két kiskamasz találkozott össze egymással alatta: vakáció volt, csavarogni akartak csak úgy, céltalanul, kulccsal a nyakukban. Az egyikük fölnézett az égre, ahol épp egy felhő próbálta a nap fényének útját állni, s megpillantotta a kalitkát.

- Gyere, másszunk fel, nézzük meg a Villanyrendőrt!

Már kapaszkodtak is a lépcsőkön fölfelé, s hogy jobban lássanak, arcukat szinte teljesen az üvegre tapasztották, úgy bámultak be a kalitkába. Amikor figyelmük tárgya, a benn ülő egyenruhás megmozdult, és egy kapcsoló felé nyúlt, úgy megijedtek, hogy hármasával szedték visszafelé a lépcsőt, s futottak egészen az Avasaljáig. Ott megálltak pihenni egy kicsit, s végre szót ejthettek arról, amit láttak.

Ámde abban, hogy mit láttak, nem tudtak megegyezni. Az egyikük váltig állította, hogy a Villanyrendőr igazi ember, a másik viszont esküdött rá, hogy csak egy robot, egyenruhában. Könnyen eldönthették volna a vitát, ha visszatérnek, s újra szemügyre veszik, de nem volt hozzá bátorságuk.

        Rajtuk kívül csak egy szőke, copfos, ötéves forma kislány volt, akit a Villanyrendőr foglalkoztatott. Talán azért, mert olyan ritkán járt a belvárosban, s a színét váltogató villanylámpa is csoda volt a számára. Az első alkalommal nem is akart átmenni a zebrán, hiába gyulladt ki a zöld, azt mondta:

- Megvárom, míg újra játssza.

S a lámpák elölről kezdték: piros – sárga – zöld.

- Ez a lámpa nem magyar? – kérdezte álmélkodva az édesanyjától, aki csak akkor értette meg a szavakat, mikor lehajolt a kicsihez.

- Már miért ne lenne magyar, kicsikém?

A kislány erre azt mondta:

- Mert nem piros-fehér-zöld.

        Mikor az édesanyja elmagyarázta a színek jelentését, tovább kérdezett. A gyerekek már csak ilyenek: ajtókat és kapukat nyitogatnak ott is, ahol a felnőtt csak falakat lát. Azt kérdezte, hogy ki gyújtogatja-oltogatja a lámpákat – s közben arra gondolt, hogy mikor ő otthon, a kisszékre állva gyakorolta ezt, nem örültek neki. Igaz, otthon csak egyféle színe van a lámpafénynek.

        Egészen izgalomba jött, amikor a mamája megmutatta neki a Villanyrendőrt a magasban. Onnantól fogva, ha a Széchenyi utcában jártak, le nem vette a szemét az üvegkalitkában ülőről. Ó, de fölmászott volna hozzá, hogy megnézze, milyen közelről egy villanyrendőr! Rossz lehet neki ott egyedül, bezárva! Igaz, hogy akkor csinál pirosat, sárgát, zöldet a lámpán, amikor csak akar, nem szidja meg senki! – Sok effélét gondolt még, de nem beszélt róla senkinek.

        A születésnapjára – augusztusban – kapott egy kanárit a szüleitől. Hófehérre festett kalitka volt a madár lakása, benne itató-, etetőedény, ülőfa, sőt még hinta is. Úgy látszik, a kanárigyerekek is szeretnek játszani. De ennek a madárkának nem volt kedve a játékhoz, hang nélkül gubbasztott hang nélkül az ülőfán.

- Mi a neve? – kérdezte a kislány, mert meg akarta kérni a kanárit, hogy játsszon vele egy kicsit.

- Még nincs neki – válaszolta az édesapja -, adj neki te nevet!

A kislány sokáig tűnődött, aztán azt mondta:

- Villanyrendőr. Az a neve, hogy Villanyrendőr.

        A szülei nagyot nevettek, de elfogadták, s ők is ezen a néven szólították a madarat. Nem sokáig tehették, mert egy nap a kislány kicipelte magával a kalitkát a kertbe, kinyitotta az ajtaját, és várt. De a kanári csak pislogott szomorúan, és meg se mozdult. Hiába biztatta a kislány:

- Repüljél el, Villanyrendőr!

Akkor a kislány benyúlt a kalitkába, és segített a madárnak: kivette onnan, s a nyitott tenyerére tette. Onnan aztán elszállt, vitte a két szárnya.

        Mikor néhány hét múlva a belvárosban jártak, az anya bement a cukrászdába süteményt vásárolni. A kislány nem akart sorban állni vele, így hát kinn maradt, s megígérte, hogy nem lép le az utcára, még akkor sem, ha zöldet mutat a lámpa. Nem is lépett, hanem a felvillanó fényeket nézte. Igaz, még nem volt iskolás, de már tudott írni, olvasni, sőt számolni is. Éppen harmincig tudott elszámolni, mikor a piros sárgára váltott. A sárga fénye nyolcig tartott, s a zöldé újra harmincig. Jó sokszor megszámolta, de mindig ennyi volt. Biztosan a Villanyrendőr is számolja, gondolta magában, még jó, hogy el nem téveszti – nehéz lehet az, egész nap csak számolni, ha villanyból van, akkor is.

        Aztán körbenézett, s hogy látta, nem figyeli senki, apró lábait óvatosan szedegetve, fölmászott az üvegkalitkához. Kicsi volt, épp hogy fölérte a kilincset. Kinyitotta a fülke ajtaját, s a lélegzete is elállt izgalmában. A mindenféle gombokkal meg kallantyúkkal felszerelt üvegkalitka közepén ott ült a Villanyrendőr, s egyenesen őrá nézett. Gyönyörű, fényes, zöld szemei voltak. A kislány nem tudta levenni a tekintetét róluk akkor sem, amikor váratlanul pirosra váltottak.

        Azt mondják, egy pillanatra megállt az élet a Széchenyi és a Szemere út kereszteződésében. A közlekedési lámpa fénye kihunyt, az autók és a buszok kerekei surrogva megtorpantak, a villamos csikorogva fékezett, a járókelők cipői a kövezetre tapadtak, a környékbeli üzletek ajtajai megdermedve várakoztak a nyitás és zárás közötti állapotban. Mintha a várost átemelte volna valaki egy filmbe, s a vásznon kimerevített volna egyetlen egy képkockát: ezt. A tekintetek reflektora az utca fölé magasodó, henger alakú vas-üveg építmény felé fordult, amelynek kitárt ajtaja mögött megjelent egy copfos, szőke, ötéves forma kislány s óvatosan lefelé indult a lépcsőkön. Néha visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e még az, aki a jobbját fogva lassan követi. Egy férfi volt az, egyenruhában, fura, darabos mozgással, mintha a tagjait nem izmok és inak finom szerkezete irányítaná, hanem csavarok és forgótárcsák összehangolt, gépies rendszere.

        Mikor leértek a lépcső aljára, a Villanyrendőr elengedte a kislány kezét, szembefordult vele és tisztelgett, mint a katonák a tábornokok előtt. A szemében piros fény égett egész pontosan annyi ideig, ameddig harmincig elszámol magában lassan, ütemesen az ember. Akkor a piros fény kialudt, s a tekintete sárga lánggal kezdett égni, mint a bengáli tigrisé. Majd pontosan nyolc másodperc múlva ez is eltűnt, s helyébe zöld ragyogás költözött. Hirtelen a megvakult közlekedési lámpa zöldje is felvillant, s a forgalom megindult, áramlott, mint bármikor máskor, nyári délutánokon a belvárosban. Az autóbuszok csuklói hörögtek, az autók motorjai felbúgtak, a kerékpárok gumija surrogott, a villamosok csilingeltek, a járókelők cipői kopogtak és tipegtek és trappoltak; zsibongott, lélegzett, sürgött-forgott, lótott-futott, szaladt, sétált, andalgott, találkozott és elvált, elindult és visszatért, megtorpant és nekilódult az életnek a város.

A cukrászdából süteményekkel megrakodva kilépő asszony megnyugodva látta, hogy a kislány ott áll, ahol megígérte: a Villanyrendőrhöz vezető lépcső lábainál. Kézen fogva elindultak. A kislány a sarokról visszanézett a tárt ajtajú kalitkára, amelyben nem ült már senki. Érezte, hogy a múló idő elmossa majd a város emlékezetében a Villanyrendőr alakját és a valószerűtlen jelenetet is. Tudta, hogy a nevek – mint a temetők fejfáin lévők – túlélik viselőjüket. Tudta, hogy a Villanyrendőr neve akkor is élni fog, amikor a magasban lévő üvegkalitkának már a helye sem látszik, amikor nem emlékszik már rá senki. S ott, abban az utolsó pillantásban, amelyet az üvegfülkére vetett, benne volt az ígéret, hogy ő nem felejti – és nem engedi másoknak sem, hogy elfelejtsék.       

(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009. A fotó a Miskolc a múltban facebookos csoport gyűjteményéből származik, köszönet érte!)

Már, míg

Gondolsz-e rám?

A szófogadatlan képzelet

úsztat-e eléd a múltból képeket?

Éjjel, ha az idő maghéja meghasad,

a felbukkanó fénytükörben

megpillantod még arcomat?

Hogy élhetsz nélkülem?

A pillanatok lökdösve tülekednek.

Hétköznapba önt a valóság,

s az álom egyre kisebb.

Elszöktek innen a tengerek.

Szállongó jelen hamuja

teríti be a sóvár medreket,

távollét sziklái szorítanak:

fogoly vagyok.

Fülemben hangod alszik.

Már nem vagyok,

míg nem látlak: addig.

Szakadékok

Minden alattvalóban egy lázadó lakik

minden hűségben egy elárult szerelem

minden tekintetben egy ölelés

minden ölelésben búcsú

minden hallgatásban mondatok

minden lépésben távolodás

minden távozásban megérkezés

minden nyárban szerelem lakik

és minden szerelemben halál

és minden halálban mi lakunk

és bennünk ismeretlen szakadékok

és minden szakadékban

szárnyak keringenek gazdátlanul

(Megjelent a Kettétört fél század c. antológiában 1998-ban)

SCI-FI NOVELLA

A szőnyeg 

         De örülök, hogy találkoztunk! Hány éve nem láttuk egymást? Több mint húsz?! Mintha néhány napja lett volna csupán, hogy... Walter?! Csakugyan érdekel, hogy mi van Walterrel? Ó persze, persze! Összeházasodtunk azonnal az egyetem után... De mondd, ráérsz? Hosszú história ez! Van időd? Gyere, üljünk be valahová, és elmondom neked, mi lett Walterrel! Kérlek, ne szólj közbe, nem olyan egyszerű az egész, az elején kell kezdenem.

          Tulajdonképpen csak az utolsó két év az érdekes, a többit néhány mondattal elintézhetem. Walter és én bennmaradtunk a tanszéken, összeházasodtunk... Albérlet, hét szűk esztendő... Walter külföldi aspirantúrája, nyelvvizsgái... Végül egy lakás, igaz, csak garzon, de az első önálló fészek boldogsága! Aztán egyenesbe jöttünk. Walter tudományos cikkei rendre megjelentek, külföldi lapok is hozták. Persze, te nem tudhatod, közben áttértél más területre. Gyermekünk, sajnos, nem lett. Eleinte rettentően bántott, aztán hozzászoktam. Tudod, ami sose volt – annak a hiányát nem úgy éli meg az ember, mintha mondjuk, elveszítettem volna egy gyereket. Walter rendes férj volt, jól keresett, kocsit vettünk, ékszereket, nyugati utak... A lakást elcseréltük egy nagyobbra. Pazarul éltünk, tele voltunk pénzzel és persze irigyekkel. De hát az irigyek jól jönnek, legalább folyton észben tartod, hogy vagy valaki!

          És akkor Waltert infarktus érte... Enyhe volt, szerencsésen túlesett rajta, de tudta, hogy vigyáznia kell magára. Addig talán föl se fogta, hogy az élete érték. Úgy döntött, lemond a cigarettákról, helyette kertet fog művelni. Vettünk a Sas-hegyen egy gyönyörű villát.

– Iszonyú, hogy az ember falak között éli le a napjait – mondogatta Walter –, lassan semmi köze a természethez, a természetes dolgokhoz. Ezt nem lehet sokáig büntetlenül tenni!

          Ó, a villa! Tágas, mondhatnám, hatalmas volt kettőnknek, a kertje is pompás díszkert, csak elhanyagolt állapotban. Walter lázba jött, prospektusokat nézett, kertészeteket járt, maga tervezte, hová mit ültet. Nem akart kertészt! Ásott, gereblyézett, pázsitot nyírt. Úgy törődött a növényekkel, mintha csecsemők lennének. Egyszer behozott a vacsorához egy kukoricaszemet, a tenyerébe fogta, ringatta, nézegette.

– Kihűl a franciasalátád! – figyelmeztettem tréfásan, de ő csak áradozott arról az egyetlen sárga kukoricaszemről. Hogy az a világ igazi csodája, a legtökéletesebb! Abba a pici szembe bele van táplálva, bele van programozva az egész másfél méteres növény! Belezárva a kukorica szára, levelei, címere, termése. Évezredekig megőrzi az a szem a programot, sohase téveszti el, nem lesz belőle se tulipán, se fenyőfa, csak kukorica! S ezt az 'üzenetet' továbbadja valamennyi új szemnek, és csak az kell hozzá, amit a természet ad: föld, eső, napfény. Na, mondtam magamban; Walterből valóságos Rousseau lett, vissza a természethez... De inkább ez, mint a második infarktus. Hallgattam hát a beszédét, és bár evidenciákat mondott, néha lenyűgözött.

          Közben anyagilag is helyrezökkentünk, telt rá, hogy bebútorozzuk a villa valamennyi szobáját. A vásárlások közben Walter belebolondult a régiségekbe, mindenfélét beszerzett kereskedőktől, antikváriumból, hagyatékból, az Ecseriről. Megengedhettük magunknak, hát mit bántam én?! 

          Egyik nap óriási, henger alakú csomaggal tért haza. Különös izgatottsággal fejtette le róla csomagolópapírt. Egy hatéves, aki a születésnapi ajándékát bontogatja! Előbb a növények, a kert, aztán az ócskaságok: kandallócsempe, szamovár, komód, szekreter, fríz... mit tudom én, miféle célt szolgáló tárgyak... A henger alakú csomagból egy rettenetesen kopott, foszladozó szőnyeg került elő. Nem mondom, új korában gyönyörű lehetett, tele csodálatos ábrákkal, színekkel, de hol volt az már! Megfakult, egybemosódott az egész – ráadásul csupa, csupa por! Sebaj, majd alaposan kiporolom! De Walter mérges lett:

– Még mit nem, tönkretenni a szőnyeget?! – Ő maga terítette föl a dolgozószobájába, aztán rá a szőnyegtisztító habot... Kuncogtam is: most debütál a házimunkával! Faggattam a szőnyeg ára felől, de nem árulta el. Jó borsos áron sózhatta rá valaki! Később aztán néhány elejtett szavából megtudtam, hogy a Keletinél vette egy szakállas illetőtől, akinek még a nyelvét sem értette - pedig Walter hat nyelven beszél tűrhetően... szóval kézzel-lábbal mutogatva alkudoztak... 

          Na, nem mondom, megvolt a saját külön véleményem az efféle régiségről! Teljesen más persze az oroszlánkörmös íróasztala... az öblös karosszékkel szinte tekintélyt sugároz... vagy a rokokó ülőgarnitúra! Annak bája van! De a szőnyeggel nem tudtam megbarátkozni. Talán mert Walter napról-napra több időt töltött vele. Azelőtt hétvégeken a kertet szépítgette, nyeste a díszcserjéket, öntözte a pázsitot, egyelte a sárgarépát – mert még egy pici konyhakertet is elkerített sövénnyel a villa kertjéből. De lassan elfordult a növényektől, jóformán minden idejét a szobájában töltötte. Pedig ha megjöttem az egyetemről, elegem volt a bezártságból, szerettem volna, ha kimozdulunk! Társaság, színház, hangversenyek... Egyszer benyitottam Walter szobájába, gondoltam, ráveszem legalább egy mozira, az archív filmeket mindig szerette. Képzeld, a szőnyeg ott feküdt üresen a szoba közepén! Hogyhogy üresen? Hát ezelőtt rajta volt az íróasztala meg a karosszéke. Most ezeket félrehúzta, a szőnyeg meg ott éktelenkedett középen! Jó, nincs érzékem a régiségekhez, jobban kedvelem a célszerűséget. Már ezt a látványt is furcsállottam, hát még amikor megláttam Waltert, kezében a szőnyegtisztító habbal! Megint a szőnyeget tisztogatta! Pedig az fakó maradt, bármit csinált is vele, és a rojtjai is elkoptak már. Nem mondom, valódi perzsa lehetett, de hány éve készülhetett már? Walter sápadtan, soványan állt a szőnyeg mellett, kezében a tisztítószer, mint akit rajtakaptak. Megsajnáltam. Csuda nagy akarat szorult belé, hogy eredeti állapotába akarja visszahozni ezt a szőnyeget.

– Majd én kitisztítom – ajánlottam, de kategorikusan megtiltotta, hogy hozzányúljak. Bezárta a dolgozószoba ajtaját, a kulcsot magával vitte, ha elment. Sose tett azelőtt ilyesmit, rosszul is esett. Akkor pedzegettem, hogy kihívom a takarítóvállalat embereit, tisztítsák ki nálunk, ha már elvitetni nem engedi. Szó sem lehetett róla.

– Walter újabb bolondériája – könyveltem el magamban, de nem sejtettem semmi rosszat.

          Fogadtam egy embert órabérben, aki rendbe hozta a kertet, ami már teljesen elvadult. Waltert egyáltalán nem érdekelte. Naphosszat a szobájában kuporgott, fogalmam sincs, mit csinálhatott. Eleinte azt hittem, újabb tanulmányt ír. Néhányszor benyitottam, de az asztalán nyoma sem volt papírnak, munkának. Walter mindig dühös volt rám ilyenkor. Egyszer, amikor beljebb merészkedtem, véletlenül ráléptem a szőnyegére! Ó, ha láttad volna a reagálását! Ez volt a casus belli! Rám rontott, ordibált, aztán hetekig nem szólt hozzám. Mindez annyira nem vágott össze az ő hűvös természetével! Komolyan aggódni kezdtem érte. Az infarktussal kezdődött, aztán úgy látszott, minden rendbe jön. Most meg itt ez a bolondéria, nyilván egy újabb betegség jele. Ha egyszer elkezdi az ember, nincs megállás... Próbáltam gyöngéden rávenni, hogy váljon meg a szőnyegtől – mert azóta változott meg, amióta a szőnyeg a lakásunkba került –, de ez olyan indulatot váltott ki belőle, hogy azután inkább kerültem a témát. Walter pedig engem került. A szobáját belülről magára zárta. Ha vacsorázni hívtam, háromszor kopognom kellett az ajtón, mint valami házvezetőnőnek egy régi filmben.

          Minden módszert kipróbáltam, drágám. Vendégeket hívtam, levegőváltozásra akartam vinni – semmi sem használt! Éjfélekig égett a villany a szobájában... Belestem én még a kulcslyukon is! Tudod, mit láttam? Walter úgy ült a szőnyeg közepén, mint egy fakír. Karja keresztben, lába átvetve egymáson. Egy láthatatlan pontra meredt a levegőben, mint akit szuggesztió ejtett rabul. Valamit suttogott is, de olyan halkan, hogy nem értettem.

Nem mertem senkinek szólni, pedig rengeteg orvos barátunk volt, de ismertem Waltert, tudtam, ha megneszeli, akkor teljesen megromlik köztünk a kapcsolat. Ráadásul a pénzforrásaink is apadni kezdtek. Waltert már nem érdekelte a munka, nem írt tanulmányokat, szakcikkeket, nem fogadott el külföldi kiküldetéseket, otthon se dolgozott. Sejtettem, hogy a bolond szőnyegét babusgatja a bezárt ajtó mögött. Álkulcsot csináltattam a szobájához. Reggel együtt mentünk dolgozni, aztán én hazaugrottam. Kinyitottam a szobáját, bementem. Persze ráléptem a szőnyegre, hogyne léptem volna – igaz, az utcai cipőmet levetettem. Walter kiszámíthatatlanul reagált volna, ha a lábnyomaimat szeretett szőnyegén meglátja. Nem is tudom, mit akartam... Valami titkot sejtettem én abban a szobában, a szőnyeggel volt valami, ami Waltert ennyire megváltoztatta. Fölemeltem a sarkait, megforgattam. A fonákján is halvány mintát láttam, érdekesen csavarodó, kifakult ábrákat. Ne nevess, de én leültem a szőnyeg közepére. Föl kellett idéznem a helyzetet, amelyben Waltert láttam, hogy kitalálhassam, mi a csodát keresett a szőnyegen a levegőbe bámulva, órákig, sőt napokon át! Ülök a szőnyeg közepén, bámulok a levegőbe, persze semmi sem történt, nem éreztem semmit. Legföljebb ijedtség fogott el, szorongás attól, hogy talán én is bolond vagyok, vagyis hogy Walter bolond, annak kell lennie, ha képes ezt csinálni már hónapok óta.  

        Néztem a szőnyeget, rettenetes, hogy ez az ósdi rongydarab teszi tönkre a férjemet! Ahogy bámultam, az volt az érzésem, hogy a fakó ábrák a szőnyegen hirtelen jelentéssel teltek meg, valami ismeretlen írás rejtjeleit véltem fölfedezni bennük. Az egész csak egy pillanatig tartott. Már-már kimentem a szobából, aztán magam se tudom, miért, odaléptem az íróasztalhoz. Papírvágó kés, rézmozsár a tollakkal, néhány levél... aztán... milyen furcsa, sosem tartotta kulcsra zárva a fiókját, és most igen.

          Néhány nap múlva csináltattam a fiókhoz egy kulcsot. A Walterét ugyanis nem találtam sehol, szerintem a nyakában hordhatta, de erről sem tudtam meggyőződni. Szinte nem is értünk egymáshoz, már hónapok óta nem éltünk házaséletet. Nem is sürgettem, vártam, míg a szőnyegkomplexusából kigyógyul.

Egyik délelőtt hazaugrottam –  kinyitom a fiókot. Hát mit találok benne? Nevetni fogsz, mert én is nevettem! Meséskönyvet! Az én komoly Walterem meséskönyvet rejtegetett a fiókjában! Az Ezeregyéjszaka meséit! Nagy kő gurult le a szívemről: hát erről volt szó csupán! Szégyelli szegénykém, hogy meséket olvas! De hát miért ne? Ki tudja, talán kimaradtak az életéből a mesék, aztán most valahogy fölfedezte, és bepótolja a gyerekkorát. Hát ezért hanyagol el mindenféle munkát újabban? Szegény kis bolondom, csakugyan olyan, mint egy gyerek. Megenyhültem iránta, meg is könnyebbültem. Karácsonyra veszek neki egy halom meséskönyvet, gondoltam. Csodálkozhat majd, hogy kitaláltam a titkos vágyát!

          Csalódnom kellett, pedig a leggyönyörűbben illusztrált, legdrágább mesekönyveket vettem. Walter gyanakodva nézett rám, mintha nálam nem lenne rendben valami.

– Mindig tudtam, hogy nagyon szerettél volna gyereket – motyogta zavartan. A könyvekhez hozzá se nyúlt. Nem értettem az egészet. Már majdnem kijött a számon, hogy akkor miért zárod el olyan gondosan az Ezeregyéjszakát... De még idejében észbe kaptam. Ki kell várnom, nincs más megoldás, ez a legjobb taktika egy asszony részéről. Ha szeretője lenne, azt is kivárnám, hogy ráunjon. A férfiak sokkal infantilisebbek bizonyos dolgokban, mint mi nők, legyünk hát türelmesek! És ha horgász lenne, meccsbolond vagy megszállott ezermester? Elnézéssel kell kezelnem, gondoltam.

          Az Ezeregyéjszaka ott maradt a fiókjában. Ezek szerint szándékosan tartogatta ott. A napok teltek-múltak, nem változott semmi. Esténként eljártam otthonról, Walter nélkül. Már nem is bántott az egész, nem vettem a szívemre. Amikor hallottam, hogy elfordítja a kulcsot, kaptam magam, fölöltöztem, taxit hívtam és irány valahová! Bíbelődjön csak a szőnyegével, ha kedve tartja!

Másoknak azt mondtam, hogy egy könyvön dolgozik, azért ül folyton otthon.

Hozzáedződtem kényszerű magányomhoz, nem is tettem szemrehányást neki. Sajnálkoztam rajta, mint egy menthetetlen betegen. Pedig akkor még mindig azt hittem, átmeneti az egész...

          Egyik nap aztán az Ezeregyéjszaka tetején egy zöld, bőrkötésű füzetet találtam. Ott lehetett addig is a fiók mélyén, de eszem ágába sem jutott belelapozni. Ilyenekbe írta a följegyzéseit, szokása volt, ha olvasott valamit, s közben eszébe jutott egy ötlet, akkor pár szóval feljegyezte. Belelapoztam a füzetbe, dátumok voltak benne és néhány mondat, aminek szerintem semmi értelme sem volt. Ilyenek, hogy „Ma lebegni kezdett, egészen finoman és egészen kicsit...” . Aztán egy másik napon: „Semmi. Meg sem mozdul” – meg effélék. Ezek szerint kísérletezik valamivel, bár az ilyesmi távol állt eddigi munkájától, de hát legalább dolgozik, gondoltam. A bejegyzések ugyanis egészen frissek voltak. A legutolsó két nappal azelőtt kelt: „Ma néhány másodpercre körülbelül egy méter magasságra emelkedett. Egy ideig így maradt, aztán az ablak felé indult, de nekiütközött az üvegnek. Visszatért a helyére... Azóta semmi.”

          Nekem ez szanszkritül volt, mondanom sem kell! De azért kíváncsiságból továbbra is bele-belenéztem, ha alkalmam adódott. Persze, továbbra sem értettem belőle semmit... „Pontban éjfélkor ismét sikerült! Előtte ablakot nyitottam. Három méter után vissza. Siker!!!”   

          Biztosra vettem, hogy krimit ír. Szegény Walterem, a végén ponyvaszerző lesz belőle! Ám valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés költözött belém, és nem is hagyott el. Szerettem volna vele beszélgetni erről, de akkor el kellett volna mondanom, hogy kinyitottam a fiókját, elolvastam a följegyzéseit. Tudtam, hogy ezt nehezen bocsátaná meg. Ő tiszteletben tartotta mindenki világát, az enyémet is – cserébe nekem sem volt szabad behajóznom az ő felségvizeire. Márpedig ezt tettem. Halogattam hát a beszélgetést, de nem mondtam le róla végleg. A kulcslyukon át gyakran figyeltem őt. Legtöbbször a szőnyegen ült, szemét valami távoli pontra meresztette. A számomra titokzatos feljegyzések szaporodtak a füzetben, hol óriási felkiáltójelek jelezték, hogy az a valami sikerült Walternek, hol meg néhány szaggatott mondat a csalódását.

          Aztán egyik nap, mikor ki akartam nyitni a fiókot, valami megakasztotta, megrántottam, és váratlanul kizuhant az egész. Kiesett a meséskönyv is, tudod, az Ezeregyéjszaka legszebb meséi. Akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy a könyv magától kinyílott. Hol szoktak a könyvek kinyílni? Ott, ahol a leggyakrabban forgatják. Mondom, a könyv kinyílva puffant le a földre. Fölemeltem, s egészen véletlenül megnéztem: A repülő szőnyeg. A papírlapokon látszott, hogy agyonolvasták őket. Összeállt bennem a kép: a szőnyeg, a följegyzések, Walter furcsaságai. Visszazártam mindent, és vártam, hogy hazajöjjön. Eldöntöttem, ráveszem, jöjjön velem orvoshoz. Ez már komoly, rabul ejtette egy rögeszme, ezért volt a sok bíbelődés, foglalatoskodás az ócska szőnyeggel!

Aztán mégis úgy került, hogy egy szót se szóltam neki. Olyan vidám volt aznap, derű és magabiztosság sugárzott belőle! Hónapok óta nem láttam ilyennek.

– Talán meggyógyul, talán nem is olyan komoly az egész – nyugtattam magamat. Ha Walter azt hiszi, hogy a repülőszőnyeget vásárolta a Keletinél olyan borsos áron, hát hadd higgye. Ha tanulmányt fog írni róla, hogy a mesék nem csupán kitalációk, hogy ez a mesetárgy létezik, hadd tegye! Fikció, hát fikció! Ki hitt Trója létezésében, míg Schliemann fel nem fedezte?! Nem rontom el az örömét, játsszon tovább! Egyáltalán, miért kell ebben valami rosszat sejteni? Az is lehet, azért nem szólt eddig, mert majd az eredménnyel akar kirukkolni. Mindig ilyen volt, kényes arra, hogy csak a ragyogó végeredmény kerüljön mások szeme elé, a hozzá vezető, megfeszített munkát elbagatellizálta. Azt tartotta róla, az az ő magánügye. Másokra csak az eredmény tartozik. Igaz, most nem rentábilis a dolog: óriási energiákat pocsékol efféle semmiségre! Hogyan is lehetne bebizonyítani, hogy EZ a szőnyeg AZ a bizonyos mesebeli repülő szőnyeg? Egyáltalán miféle bizonyíték létezhet ilyesmire? A szőnyeg mintája, leírása? Nem sokáig találgathattam, Walter valami olyasmit mondott, hogy meglátod, drágám, holnaptól minden más lesz, csak bízzál bennem! Azzal a szobájába ment. Én tizenegyig a tévét néztem, nála még égett a villany, amikor lefeküdtem.

          Másnap későn ébredtem, kilenc körül. Vasárnap volt. Walter még aludt. Megcsináltam a reggelit, aztán beszóltam neki. Nem válaszolt.

– Rendben van, aludjon még! – gondoltam, hiszen talán egész éjjel le sem hunyta a szemét.

          Délfelé aggódni kezdtem. Kopogtattam, zörögtem, de nem válaszolt. Az ajtaja belülről be volt zárva. Kimentem a kertbe, fölnéztem, a szobája ablaka nyitva. Be kellene mászni, megnézni, hogy mi van vele. Ott volt a kerti létra, oda is támasztottam, de nem mertem fölmászni. Rosszat sejtettem. Képtelen lettem volna egyedül elviselni a látványt. A gyomromban jelentkező görcsös, rossz érzés jelezte, hogy Walterrel valami jóvátehetetlen történhetett.

Áthívtam a szomszédokat, telefonáltunk a mentőkért, hiszen Walternek már volt egy szívinfarktusa. Az egyik fiatalember a szomszédból fölajánlotta, hogy bemászik az ablakon.

– Nincs itt senki! – kiáltott le, majd kinyitotta belülről az ajtót.

A mentősök dühösek voltak, hogy potyára riasztottam őket. Walter csakugyan nem volt sehol. Az ágya sem volt megvetve. És a szőnyeg! A szőnyeg sem volt sehol! A szoba kopárnak és hatalmasnak tűnt nélküle. Mindenki nyugtatgatott, de én már akkor sejtettem, TUDTAM, hogy valami rettenetes történhetett! Hová tűnt a szőnyeg?

          A rendőrségen faggattak, nem veszekedtünk-e, aztán meg csitítottak, ne keltsek pánikot. Talán önszántából ment el valahová a férjem, majd visszatér! Igaz, a belülről bezárt ajtó kétségkívül gyanús, de az ablakon nem látszik erőszakos behatolás nyoma, nem hiszik, hogy bűncselekmény esete forogna fenn. Így mondták! Walter negyvennyolc óra múlva sem került elő. Nyomatékos kérésemre diszkréten kerestették az egész országban, majd hivatalosan is eltűntként kezelték. Nehéz volt elérnem, hiszen felnőtt, oda megy, ahová akar.

Sehonnan sem érkezett felőle semmi hír. Az útlevele, az okmányai mind itthon maradtak. A rendőrségen biztatnak még, mondják, hogy évente több száz ember tűnik el, közülük sokan előkerülnek később, amikor már nem is számítanak rájuk.

Walter eltűnésének több mint két éve. Én tudom, hogy sohasem fog előkerülni!

Az Ezeregyéjszakáról, a zöld füzetben lévő feljegyzésekről nem szóltam senkinek. A szőnyegre azt mondták, ha olyan értékes perzsa volt, talán magával vitte a férjem eladni, vagy ellopta valaki, aki észrevette a nyitott ablakot.

          Én TUDOM, hogy nem lopták el. TUDOM, hogy Walter miként tűnt el a szobából... Csakhogy ki hinné el nekem, hogy a repülő szőnyeg létezik?

(Megjelent a Galaktika c. tudományos-fantasztikus folyóiratban)