2014. február 27., csütörtök

A KESZTYŰ - STÍLUSGYAKORLATOK 4.

Az alaptörténet:
Egy kisfiú – nevezzük Pistikének – elveszíti a fél kesztyűjét. Az édesanyja ezért megdorgálja.

JAROSLAV HAŠEK 
Švejk, a derék katona 


– Švejk, maga idióta, hová tette a kesztyűgránátot?
– Óberlajtnant úrnak alázatošan jelentem, a latrinába dugtam – mosolygott elégedetten Švejk Anicka főhadnagyra.
– Micsodaaa?! – hörögtek vésztjóslóan a főhadnagy szemgolyói – Megmondaná azt is, hogy miért cselekedte ezt az ellenség megsemmisítésére szolgáló, kincstári hadifegyverzettel?!
– Alázatošan jelentem, az úgy volt, hogy a Kokoškával guggoltunk a latrinán. Tetszik tudni az óberlajtnant úrnak, a Kokoška az egy behemót kis ember, éppen olyan, mint a budějovicei drogista harmadik felesége nagyanyjának a nyavalyatörős unokaöccse, aki…
– Švejk!!! – ordította Anicka.
– Rosszul tetszik érezni magát az Óberlajtnant úrnak?! – kérdezte lágyan Švejk – Volt énnekem egy nagybátyám, hentes volt Šligovicában, egyszer annak is bevörösödött a feje, aztán gutaütést kapott szegény, megpattantak neki az erei a…
– Térjen a tárgyra, Švejk! – vicsorgott Anicka főhadnagy.
– Alázatošan jelentem, azt teszem. Szóval a Kokoška bizonygatta nekem, hogy a latrina jól alá van aknázva. Én meg aztat gondoltam, hogy akkor ottan az aknák közt jó helyen lesz a kesztyűgránát is, merthogy tetszett mondani a főhadnagy úrnak is, hogy szerszámnak, fegyvernek nem jó egyedül…
– Himmeldonnerwetter! – ugrott ki a szemgolyóján Anicka főhadnagy – Maga idióta, lökött pucer! Azonnal megy a frontra!
– Alázatošan köszönöm a jóságát az Óberlajtnant úrnak – biccentette meg hálásan a fejét Švejk –, aztat nagyon jól tetszik tenni, hogy engemet egyenest a frontra tetszik vezényelni. Hát mi vagyok én itt a hátországban?! Egy hát a sok közül. Egy nudli. A fronton legalább hős lehet belőlem. Hašek meg nem halok, mielőtt lelőnének.




(Megjelent A kesztyű – stílusgyakorlatok – c. kötetben 1995-ben.  A könyvből készült válogatást televízióra adaptálta Podhorányi Zsolt, Magyar Televízió, 1996., illetve egy válogatás szerepel a középiskolai 11. osztályos magyar nyelv munkafüzetben is.)

2014. február 25., kedd

PETI NAPLÓJÁBÓL 2.

Játékaim 


Legjobban a félszemű mackómat szeretem,
kitört a lába és lóg a nyelve,
anyu varrta be pirossal a hasán a lyukat,
amit én operáltam.

A félszemű mackómat Sunyinak hívják,
a többiek meg se tűrik a polcon,
hallom, ahogyan csúfolják az autók
meg a hintaló,
hogy fél szeme van és lóg a nyelve,
stoppolt hasú és sánta is.

Este már nem bírom hallani
ahogy nevetnek szegényen.
Leveszem a polcról,
az ágyamba teszem,
szuszog mellettem
és boldogan dörmög
ahogy összebújunk.



(Megjelent a Dörmögő Dömötörben valamikor a 80-as évek elején, szerepel a 2. osztályos olvasókönyvben – Mozaik Kiadó, Olvasókönyv 2. http://www.mozaweb.hu/Lecke-Olvasas_iras-Olvasokonyv_2-Peti_naplojabol_Jatekaim-100480, mottóként a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik gyermekvers-honlapján: http://www.pim.hu/object.47c935bc-953a-4cd6-a5e3-074f7bf01ebb.ivy stb.)

2014. február 20., csütörtök

Pele bácsi 

       
Az 1880-as évek végén a vadregényes hámori völgyben épp úgy, ahogyan ma is állt egy tornácos, apró erdei lak, amit mindenki Pele ház néven emleget. A Pele házban és körülötte minden az egykori lakóról beszél. S hogy ki volt ő? Egy szinte mesebeli öregember, lobogó nagy hajjal és hatalmas, zászlószerű szakállal. Feltűnő külseje, jellegzetes viselkedése miatt egyszer valaki azt mondta róla, hogy ha a haját nézi, zongoraművésznek gondolja; ha az arcát látja, német tanárembernek véli; a szakálla alapján megesküszik rá, hogy rabbi; a heves taglejtéseiből ítélve karmesternek tűnik; ha meg beszélni kezd, akkor viszont egy anekdotázgató vidéki nemes kel életre benne; ellenben ha csak ruganyos izgés-mozgására figyel, akkor megesküszik rá, hogy táncmester.
        Ez a különös öregember átvezette a kertjén a Szinva patak sekély erecskéjét, s egy magafaragta pici vízimalmot állított rá. Két apró hidat is épített az ér fölé: az egyiket Kossuth apánkról, a másikat a nagyságos Rákóczi fejedelemről nevezte el. A fejedelmi híd mögött újabb malmot fogott szolgálatba, egy kalapács (hámor)-szerkezetűt. S hogy a kert másképp is őrizze a nagyságos fejedelem emlékét, hát a Szinva eret egy helyen tavacskává növelte, mit elnevezett Marmara (Márvány-) tengernek, s a partjára, mit Rodostónak hívott, odaállított egy ugyancsak magafaragta árva gólyamadarat.
Hajlott kora ellenére hihetetlenül tevékeny volt és szokatlanul fürge mozgású hetvenen felül is átugrotta a patakot pisztrángozás közben, s fél kézzel is képes volt a csónakját a tó közepére hajtani. Nem csoda hát, hogy a gyerekek Pele bácsinak nevezték el. S egy idő után nem csak ők, de a felnőttek is így emlegették s ebben szeretet és elismerés volt: az idős úr nemcsak a temperamentumával, de azzal is rászolgált a becenevére, hogy úgy szerette s ismerte a természetet, ahogyan akkoriban is, s azóta is csak kevesen.
Mert a fürge, különös öregúr, a környékbeliek ’Pele bácsija’ nem volt más, mint maga Herman Ottó, a híres természettudós, néprajzos, nyelvész, régész, parlamenti képviselő, számtalan híres tanulmány és könyv szerzője, ’az utolsó magyar polihisztor’, ahogyan őt tudós kortársa, Lambrecht Kálmán nevezte.
Abban az erdei házikóban, a Pele házban hol sok időt töltött tavasztól őszig megvolt minden, ami egy nagy tudós számára szükséges és elégséges: papírosok, pennák, horgászbotok, természetjáró felszerelések, szerszámok, könyvek. A falakon fokosok, balták, cserepek, hálók, a vitrinekben kitömött madarak s az íróasztal fölött Kossuth arcképe és egy koporsójáról való babérlevél.
S ha pókok, rovarok, bogarak társbérlőnek jelentkeztek, nem küldte ám el őket, s fizetséget sem fogadott el tőlük hanem vigyázott rájuk, mint édes gyermekeire. Meggyógyította a sebesült teknősbékát, amelyiknek a páncéljából letört egy darab, s meg nem zavarta volna kedvenc viperáját, mikor szokásává vált az egyik ablakban napozni. Óvatosan nyitotta mindig az ajtaját, s lehajtott fejjel közlekedett rajta át, mert egy keresztes pók az egyik ajtófélfán ütötte fel a tanyáját, s ő a világért sem tett volna kárt a mesteri módon szőtt hálóban.
        Egyszer az történt, hogy néhány kincset remélő rabló betört a híres tudós lillafüredi kis házába. A napilapok a sajtó már csak ilyen rögtön világgá kürtölték az eseményt. Aki ismerte belülről is Pele bácsi erdei házikóját, az persze tudta, hogy a rablók álla leeshetett, amikor az ajtón belülre kerültek hisz nem volt ott semmi olyan, ami kincs lett volna az ő számukra. A korabeli élclap, a Kakas Márton kapva kapott a szenzáción, s megírta, hogy a gonosz latrok ellopták 424 keresztes pók hátáról a keresztet s azonfölül még 234 póklábat is… De hogy a kárt szenvedett tudós sem volt híjával a humorérzéknek, bizonyítja, hogy ő maga is beszámolt a Budapesti Hírlap 1905. február 8-i számában a történtekről ezzel a címmel: "Herman Ottó villáját kirabolták".
        Bármit vittek volna is el a Pele bácsi ’villájából’, a legfontosabbat: a tudását, egy hosszú élet megfigyelésének és munkájának eredményeit és emlékeit nem vehette el tőle senki. Épp ez utóbbiak az emlékek miatt tért vissza ide Alsó-Hámorba, ahol gyermeksége nagy részét töltötte. Az az igazság, hogy ha rajta múlik, akkor itt is születik, és nem Breznóbányán, ahol valójában meglátta a napvilágot. Ötvenévesen ugyanis amikor megnősült hosszan egyezkedett az eskető pappal, tüntetné már fel az ő születési helyéül a borsodi fenséges bükkerdőben meghúzódó Alsó-Hámort. De hiába magyarázott heves gesztusokkal, a születési helyét csak nem sikerült megváltoztatnia, nem úgy, mint a nevét, mely születésekor még Carl Otto Herrmann volt, lévén családja a szepességi szászok közül való. Magyarul csak akkor kezdett tanulni, amikor az édesapját Alsó-Hámorra helyezték bányaorvosnak. Az apa minden szabadidejét a Bükkben töltötte: rajongott a madarakért. Ottó mert határozottan kikérte magának, hogy Károlynak szólítsák mindig elkísérte ezekre az utakra, szenvedélyévé vált az élővilág megfigyelése. Hét lánytestvérével együtt úgy nőtt fel, hogy a lakásuk tele volt madarakkal. A pintyek, csókák, szajkók mellett a kis Ottó kedvence a fürj volt, aki az ágya alatt aludt, s minden reggel menetrendszerűen vonult az ágya mellé, hogy elfogyassza kis gazdája kezéből a finom légyfalatokat.
Ahogyan szaporodott Pele bácsi éveinek száma, ahogyan lobogó haja és szakálla fehéredett, úgy bukkant fel egyre többször gondolataiban a sok régi emlék. El-elmosolyodott, ha eszébe jutottak édesanyja korholó szavai „Te, kálvária latra!”. Pedig dehogyis volt ő olyan gonosztevő, mint a keresztre feszített Jézus társai! Hát tehetett ő arról, ha nem bírt otthon ülni, mint a hét lánytestvére, hanem helyette a Bükkben csavargott, fára mászott szét is szakadtak a nadrágjai a gallyaktól. Tehetett ő arról, hogy úgy vonzotta az erdő, a madarak, a bogarak, hogy nem bírt nekik ellenállni? A természetben mind a négy évszak gyönyörű, s lehetett nyár avagy tél, ő mindig talált felfedezni s megfigyelni valót. Hát lehetett elképzelni jobb mulatságot, mint a befagyott Hámori tó vizén csúszkálást a cipőjére kötött, csontból készített korcsolyával? S mikor egy különösen zord télen az édesanyja eldugta a csizmáját, hogy ki ne mehessen, hát mezítláb szökött ki, hogy nekifutásból újra meg újra végigsinkózzon a jégen… Drágán megfizetett azért a szófogadatlanságért: úgy megfázott, s olyan súlyos középfülgyulladást kapott, hogy onnantól fogva nagyothalló lett – s öregkorára majdnem teljesen megsüketült. Pele bácsi belenyugodott már ebbe, s úgy védekezett ellene, hogy ha kérdezett is valakitől valamit, úgyis tudta, a választ nem hallja, hát felelt ő sajátmagának, replikáit nagy kézmozdulatokkal kísérve. De gyerekként fájt neki a fogyatékossága, s úgy védekezett ellene, hogy félrehúzódott, nem beszélgetett senkivel. Kukának csúfolták érte s ő tűrte inkább, nem torolta meg a sértést, pedig erős volt, nem maradt volna alul a verekedésben. Akinek meggyöngül valamilyen érzékszerve, annak talán a sors igazságtétele ez kifinomul, megerősödik a többi. A kis Ottó a látásával volt így: észrevette azt is, ami a felületes megfigyelők előtt rejtve maradt. Amit a legcsodálatosabbnak talált, az a különös átváltozás volt, ahogyan egy csúf hernyóból szépséges lepke lesz. Szorgalmasan vitte haza a bábokat, s órákat ült mellettük, ámulva nézte, ahogy gyűrt, nedves szárnyú lepkék bújnak ki belőlük, amelyeknek a szárnya lassan kifeszült és gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázott. A szeme úgy működött, mint a legjobb fényképezőgép s amit látott, azt ügyes kezével lerajzolta vagy kifaragta.
A legszívesebben abból a távoli gyerekkorból azt az időt idézte fel a Pele ház lakója, ami minden magyar számára az egyik legnagyobb ünnep 1848. március idusát. Csakhogy amíg a mi emlékezetünk számára a történelemkönyvek, korabeli dokumentumok jelentik a forrást, Herman Ottó tizenhárom éves kiskamaszként egész valójával, szívével-lelkével élte meg azt. Mert a forradalmi hangulat nemcsak Pest utcáin, de az egész országban Miskolcon is érezhető volt. Herman Ottó az evangélikus líceumba járt ekkor, s egy iparoscsaládnál lakott, hogy ne kelljen naponta Alsóhámorból bejárnia tanulni. A líceum tanárai úgy fellelkesítették a diákokat, hogy azok elhatározták, átfestik nemzeti színűre a karfákat és az őrbódékat, melyek a sárga-fekete császári színeket viselték addig. Azonnyomban a piacra siettek, hogy a kofáktól megszerezzék a trikolór színeit: az egyik meszet adott, a másik veres anyagot, a harmadik zöldséget s a tanulóifjúság nemzeti színűre mázolt át velük mindent: a magyarságot hirdessék, ne a császári elnyomást.
S mert a trikolór színei égtek a kiskamasz szívében is, hát megszökött otthonról, hogy beálljon a tüzérséghez ágyútisztogatónak. Egy kicsit meg is toldotta az évei számát, amikor kérdezték. De a honvédszázad parancsnoka gyanakodva nézett rá, s az apai beleegyezést kérte. Azt persze nem tudott mutatni a kiskorú hazafi, így aztán nem vétetett fel a seregbe.
Amikor a következő esztendőben elbukott a magyar szabadság ügye, keservesen zokogta el a bánatát a fáknak és a madaraknak, mondván: ha ő ott lehetett volna, talán másképp alakul a történelem. Az iskolai tanuláshoz többé nem volt kedve, s a hallása is sokat romlott. A szülei úgy gondolták, legyen belőle lakatosinas, az ügyes kezével jól elboldogul ott, akkor is, ha teljesen megsüketül. De amilyen öröme telt a természetben, a százlábúak, pókok, sáskák, hernyók, madarak, békák megfigyelésében, olyan sok bánatot okoztak a társai, akik a nagyothalló lakatosinast folyton kicsúfolták. Így aztán otthagyta a miskolci lakatosmestert, ott az alsóhámori otthont, s elindult a nagyvilágba, előbb Korompára, aztán Bécsbe. Mindenütt kivívta a környezete csodálatát az élővilág iránti érdeklődésével, amit előbb fura bolondériának gondoltak, de aztán becsülni kezdtek az emberek. Szeretetüket jelezte az is, hogy tréfásan hol ’a madaras Ottónak’, hol meg ’Wurmdoktornak’ (azaz a férgek doktorának) hívták őt. Pele bácsi megsimogatta a szakállát és elmosolyodott, amikor ez jutott eszébe.
        Az emlékezés különös dolog: az ember hiába irányítaná, csapongva ugrál az időben és a térben, az egyik előhívja a másikat, a másik a harmadikat, s felfűződnek egyetlen vékony fonalra, mint a gyöngysor szemei. A Pele ház, a Miskolcot övező fenséges bükkös volt a fonal, amely megidézte Herman Ottó emlékeit. Lám, már itt is volt a következő, amitől könny futotta el a szemét. Az 1861-es esztendő, amikor ötesztendei katonáskodás után a betegsége miatt rokkantnak nyilvánították, leszerelték és hazatérhetett! Minden lépésre nagyot dobbant a szíve, hisz már maga sem hitte, hogy valaha is szabadul a kétfejű sasos, címeres lobogó alól, hol tizenkét esztendőt kellett volna hadiszolgálatban töltenie. A katonaszökevényeknek ugyanis ez volt a kötelező penzuma. Őt pedig annak nyilvánították, csupán azért, mert a kötelező sorozáson késve jelent meg.
Sohase feledheti azt az örömöt, azt az izgalmat, amelyet érzett, mikor Trieszt-Laibach, Pragerhof-Csáktornya, Monor-Buda-Debrecen után behúzott a vonat a miskolci pályaudvarra. Még jóformán meg sem állt, ő már le is ugrott róla, s indult gyalog haza, Alsó-Hámorba. A szíve majd kiugrott, amikor késő este meglátta az otthonukat. Észrevétlenül akart megérkezni, de vén kutyájuk, Tisza fölismerte, s rajongva ugrálta körbe, s ebnyelven adta hírül az otthoniaknak:
Vau, vau… megjött, megjött a Kálvária latra!
Rég nincs már Tisza kutya, s örök álmát alussza régen a kis szász asszony, aki őt a világra hozta, mégis olyan elevenen ébred föl benne a jelenet, hogy érzi az édesanyja ölelésének melegét, testének édes illatát. Azt, hogy mit jelent az otthon, a hazaérkezés öröme, csak akkor tudja meg az ember, amikor messzire viszi a sorsa. És őt vitte azután is, sokfelé. Bebarangolta az egész országot s Európát is: hol a pókokat, hol a halászok életét, hol a madárfajok vonulását figyelve. Azt mondják, hogy egy ízben, mikor a Balaton környékén járt madárlesen, fura dolog történt vele. De nemcsak a kis epizód volt fura, hanem a tudós külseje és viselkedése is. A fejére parafa kalapot illesztett, bozontos nagy haja körben kilógott alóla, arcát majdnem teljesen eltakarta hatalmas szakálla. A csizmái szinte derékig értek, a ködmönje alig látszott ki a vállára akasztott szerelékek alól, melyek között volt elemózsiás tarisznya, különböző méretű kulacsok, messzilátó, jegyzetfüzet stb. Így ült fel Tótszentpál határában egy sűrű gallyazatú fa tetején a maga eszkábálta dúcra hajnalok hajnalán. Ő, a fürge és nyughatatlan járású, heves mozgású ember képes volt félnapokon át mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelni leshelyeiről a madarakat. Olyan moccanás nélküli, teljes koncentrációval üldögélt a fa tetején, azt se vette észre, hogy a fa alatt lassan már egy tucat kanász meg juhász gyülekezett, s keresztet vetve nézegetnek őrá fölfelé. Biztosra vették, hogy a fura szerzet ott fönn nem lehet más, mint egy valóságos garabonciás! Márpedig az nem jelent jót, mert a garabonciás diák tudvalevően magával az ördöggel cimborál, sárkányon lovagolva közlekedik, s rettentő viharokat meg jégesőt tud rászabadítani a határra. De már csak megvédik a szülőfalujukat az ilyen bűbájos ördöngöstől, tanakodtak az atyafiak, s abban maradtak, hogy ők bizony agyonütik a beste garabonciást. De a magas fa hegyibe mégsem mertek utána mászni, hát felkiáltottak hozzá, vallaná be, hogy ember-e vagy gonosz lélek. Csakhogy a nagyothalló Herman Ottó mit sem értett a hozzá intézett szavakból, viszont dühbe gurult, hogy elzavarják a madarait, s lemászott, hogy szétszélessze a kompániát.
Azoknak elillant a bátorsága, hogy szemtől-szembe álltak a garabonciással, s letettek arról, hogy agyonüssék. Száz élete van az ilyen ördöngös teremtménynek, úgyis visszajárna a lelke, gondolták, viszont ha a hajából meg a szakállából szereznek maguknak egy-egy fürtöt, hát csodát fognak tudni tenni maguk is. Mert a bűbájossághoz értő garabonciás haj- vagy szakállszőrzete meggyógyítja a birkák kergeségét, növeli a tehenek tejhozamát, s gomb köré csavarva legyőzhetetlenné teszi az embert. Elővették hát a bicskájukat, s úgy megmetszették a nagy tudós szőrzetét, hogy egy hajkertész se tenné különbül.
Hogy igaz volt-e ez az eset vagy sem, nem tudjuk az azonban bizonyos, hogy maga Mikszáth Kálmán is beszámolt róla az egyik írásában.
A feleségét is a madaraknak köszönhette Herman Ottó – s nem csupán azért, mert a gólya hozta a feleségét is, mint minden rendes magyar újszülöttet akkoriban. Történt, hogy a Vadászlap című újság egyik számában egy Fekete Izidor nevű illető megható cikkben ecsetelte, mint lett öngyilkos egy stiglic. Herman Ottó, ki jól tudta, hogy ez a kis énekesmadár a természetnek azon eleven órája, ki nyaranta pontosan 5 óra 58-kor trillázik először – jól tűri a fogságot, szellemesen megkontrázta a stiglic-öngyilkosságról szóló beszámolót. Csakhogy fellángolt a vita, egy titokzatos Judith nevű nő ellentmondott a nagy tudósnak, megírván, hogy az ő kedvenc csókája is tragikusan vetett véget életének. Herman Ottónak erre már muszáj volt reagálnia, s a vita a lap hasábjain tovább folyt. Egészen addig, míg véletlenül ki nem derült, hogy a titokzatos Judith álnév régi, erdélyi jó barátja, Borosnyai Oszkár testvérét, Camillát rejti.
Hogy a stiglic meg a csóka követnek-e el öngyilkosságot, nem tudhatjuk ma sem biztosan, azt viszont állíthatjuk, hogy házasságszerzőnek igenis megfelelőek: hiszen nélkülük sosem nősült volna meg ötvenévesen az addig megrögzött agglegénynek tartott tudós. Az avasi evangélikus templom falai ma is emlékeznek arra, hogy azon a napon, amikor Herman Ottó a nagyothallók módjára olyan hangosan mondott igent a pap kérdésére, hogy a pókhálók beleremegtek.
Tudod-e, Camilla, hogy milyen nehéz eset Ottó? kérdezgették a Herman-lányok az ifjú feleséget, ám ő tántoríthatatlan volt. A mézesheteket persze itt, a fenséges Bükk tövében lévő házban töltötték. Néha a hajnal is ébren találta Camillát, mert nem mert elaludni: nehogy a férje bozontos nagy haja, zászlószakálla meggyulladjon a szájában felejtett égő szivartól. S nemcsak buzgó éjjeliőr volt az ura szakálla, haja mellett, de a lehetetlent is megkísértette érte. Ahogyan valamikor az édesanyának nem volt könnyű dolga a féktelen, minden kalandra vállalkozó kisfiúval, úgy nem volt könnyű a feleségnek sem az öntörvényű, heves természetű férjjel, ki idős korában egyszer még párbajozott is. Képviselőként mert a nagy természettudós hét évig az országgyűlésben is hallatta a hangját egy alkalommal nyilvános szóváltásba keveredett Wahrmann Mórral, a parlament első zsidó származású tagjával. Az volt a szokás akkoriban, hogy a felek az ilyen kérdéseket párbajjal rendezik. Állt egymással szemben a két öregúr, kezükben a megtöltött pisztoly, s egyszerre kérdezték a párbajsegédeket: „Lőtt már a zsidó? Lőtt már a goj?” merthogy Herman Ottó akkor már szinte semmit sem hallott, öreg ellenfele pedig szinte semmit sem látott.
        Mielőtt végleg elborította volna a csönd a nagy tudóst, a felesége levélben fordult Blaha Lujzához. Meghatóan ecsetelte a férje kívánságát, ki a ’nemzet csalogányának’ ajkáról vágyta hallani az utolsó dalt, mielőtt végleg megsiketülne. Blaha Lujza teljesítette a kívánságot, s azon az estén az első, jobb oldali páholyban ülő öreg tudós felé fordulva énekelte a szebbnél szebb magyar népdalokat. S valami különös lehetett akkor este a színház levegőjében, mert nemcsak a szép, fiatal színésznő meg az öreg tudós szeméből, de minden jelenlévőéből kicsordultak a könnyek.
        Herman Ottó azonban jobb szerette a nevetést, még akkor is, ha annak ő maga volt a tárgya. S a hámori völgy lakóit gyakran késztette mosolyra az, hogy hétrét görnyedve óvakodott ki a Pele ház ajtaján, nehogy kárt tegyen a pókhálóban, amit az arra repülő bogaraknak, legyeknek szőtt nagy gondosan egy pók. Minden bizonnyal elterjedt a pókok között is a híre, hogy milyen háborítatlanul lehet a Pele bácsi ajtajában legyekre lesni, mert egy reggelen, mikor az öreg kinyitotta az ajtót, azt látta, hogy szinte az egész nyílást fényes, hajszálvékony szálakból szőtt gyönyörű pókháló-függöny takarja. Onnantól fogva nem is közlekedett többé az ajtón át, hanem az egyik ablakon keresztül hová a viperája sosem telepedett napozni ugrált ki-be. Az emberek többségének minden pók egyforma: de ő háromszáznál több fajtáját tartotta számon, s ismerte mindegyiket, akár a jó apa a gyermekeit. Tudta, hogy a petékből kikelt farkaspókokat a hátán cipeli az anyjuk, s ha néhány kispók leesett róla vagy csavarogni indult, a maga után húzott fonalak mentén szépen vissza is talált rá. Megfigyelte s álmából felköltve is le tudta rajzolni a pókhálók fajtáit.
        Kíváncsisága, tudásvágya sohasem aludt ki: hajnaltól késő estig képes volt jegyzetfüzettel a kezében rostokolni egy bokorban, vagy hasalni egy tisztáson a hangyák életét tanulmányozva. De szívesen szállt vonatra, s utazott más vidékre is. Szerették és megbecsülték országszerte, hívták gyakorta és örültek neki, eléje mentek az állomásra. Egy alkalommal az egyik kisvárosban egész küldöttség várta, mikor leszállt a vonatról. Megtapsolták, aztán megkérdezték tőle, hogyan utazott. Az öreg tudós azt felelte erre, hogy nagyszerűen, csak az volt a baj, hogy végig háttal ült a menetiránynak.
Jaj, hát miért nem tetszett az úrnak helyet cserélni?! javasolták a vendéglátók, bár az ötlet már elkésett, mint eső után a köpönyeg.
        Herman Ottó tölcsért formált a füle mellett a kezéből, hogy jobban hallja, mit mondanak. Mikor megértette, meghökkent, s tehetetlenül tárta szét a két kezét:
Helyet cserélni, helyet cserélni… Könnyű azt mondani… Hát kivel cseréltem volna, kérem?! Hisz egyedül ültem a fülkében!
        Visszafelé aztán egész küldöttség szállt fel vele a kupéba, s eligazították, hogy jó helyre üljön. Annyi útravaló elemózsiát adtak vele, hogy hazaérve megvendégelte belőle a Pele ház minden lakóját: kit morzsákkal, kit csirkecsontokkal, kolbászdarabokkal, kit saláta- meg paprikamaradékokkal.
Látjátok-e – magyarázta nekik , a magyar embernél nincs vendégszeretőbb, sehol a világon! Úgy feltarisznyáztak, hogy végigettem az egész utat, mégis temérdek ennivaló megmaradt! Legyetek a vendégeim s a zsebkendőjéből elővett néhány a vasúti fülkében röptében elkapott legyet, miknek a nyakát azonnal kitekerte –, elvégre magyar ember vagyok én is!
        S valóban kevés ember volt magyarabb, mint Herman Ottó, a világhírű természettudós, a legendás Pele bácsi; aki egy őt németül becézgető szepességi szász asszony anyatejével táplálkozott csecsemőkorában; aki tizenkét évesen még törve beszélte a magyar nyelvet – amelynek aztán olyan mestere lett, hogy könyvek garmadáját írta rajta. S úgy tudott írni az édes magyar nyelven még a pókokról is, hogy aki asszony elolvasta azt, onnantól fogva nem sikoltozott, ha látott egyet, s nem indított ellene seprővel hadjáratot, hanem valósággal beleszerelmesedett.
        Sok miskolci és sok más vidékről származó csodálja meg a hámori völgyet, Lillafüredet, s a tornácos-mesebeli Pele házat. A hangyák, gyíkok, bogarak, pókok száz meg száz embert látnak a kis házikó ajtaján be- s kilépni. Csak egyvalakit nem látnak, nem láthatnak már soha: a legendás, lobogó hajú Pele bácsit, ahogy hangos szavakkal, nagy gesztusokkal magyaráz valamit. Nem látják, nem láthatják, ahogyan kitárja az ablakot, s a korát meghazudtolóan ugrik ki a kertbe. Nem látják, nem láthatják, ahogy kezét a szeme fölé tartva ellenzőként a hegytető fölött, az ég alján kitárt szárnyakkal szinte mozdulatlanul repülő sasmadarat figyeli, míg az el nem tűnik a horizonton. Nem látják, nem láthatják, amint egy pillanat múlva lehajlik, hogy megcsodálja a saját súlyának sokszorosát cipelő hangyakaraván vonulását. S hogy megkönnyítse az apró munkáscsapat dolgát, az útjukban álló kicsi földhalmot mi arról árulkodik, hogy vakond járt arra nemrégiben a két kezébe veszi. S így áll hosszan, meghajolva, a kezében a marék földdel. A bogarak, pókok, gyíkok, lepkék, madarak nem látják, nem láthatják őt így már soha többé de mi, emberek igen. Csak oda kell állni Munkácsy Mihály híres festménye, a Honfoglalás elé, s jól szemügyre venni az ősz hajú, földet hozó  szlávot. Abban az öreg szlávban a nagy művész Herman Ottót, ’az utolsó polihisztort’, a miskolc-hámoriak feledhetetlen Pele bácsiját festette meg.




(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009.)  



PETI NAPLÓJÁBÓL 1.

A síróbaba

Ancsa kapott egy síróbabát.
Rögtön szétszedtem,
megnézni, hogy mitől sír.
De csak egy fehér doboz volt benne.

Azt is kibontottam,
abban meg vacak fémdarabok,
amiket egészen apróra széttörtem,
de a sírást nem találtam benne.
Aztán visszadugtam,
de már nem sír a baba.
Most már Ancsa sír.

Jó lenne megnézni, hogy mitől.





(Megjelent a Dörmögő Dömötörben valamikor a 80-as évek elején – és azóta számtalan helyen.)


2014. február 17., hétfő

SZERELMEM, ÉDES ANYANYELVEM - APRÓ VERSEK 6.

Kecskerím-epigrammák  2. 



A SZAKEMBER IS, AZ ÁLLAT IS TESZI A DOLGÁT

Iparos vakol,
ivaros pakol.




PECH

Pontra kikkel,
kontra-pikkel.




BE VAN FEJEZVE A NAGY MŰ

A mű kész, vert ésszel
a művész kertésszel.




A BOSSZANTÁS ÁRA EGY KÉRDÉS

Fricska bére:
bricska fér-e?




SZÜRREALISTA OPERÁCIÓ

A feltárt hasban egy ciszta tirádával
dalra fakadt, tiszta cirádával.




VALAMIT VALAMIÉRT

Bajadért hájáért,
hajadért, bájáért.





KÍNÁLAT

Ennivaló barokk tálban.
Ütnivaló tarokk, bálban.





TÉNYEK

Van fráter a klastromban,
nincs kráter a flastromban.





PERVERZIÓ

Sába királynője
kába sirály nője.


-------------------------------------------------------------------------------------------


MI AZ A KECSKERÍM?
(utólagos bevezető a kecskélkedés tudományába)

      A kecskerím egyfajta játékos rím. Klasszikus szabálya egyszerű: az első verssor két utolsó szava a másodikban úgy ismétlődik meg, hogy a két szó kezdőbetűi felcserélődnek, például:

Elromlott a jogász foga,
megcsinálni fogász joga.

Rokona ez a mulatságosan hangzó rím hangátvetésnek (metatézisnek), amely a szavak belsejében ’cserélte meg’ a mássalhangzókat, vagy azért, hogy könnyebb legyen kiejteni, vagy egyszerűen nyelvbotlásként. Így keletkezett a ’lecke’ (a latin eredetű ’lekce’ szóból), a ’szöcske’ (eredetileg ’szökcse’ volt). Arany János A walesi bárdokban még ’tereh’ alakban írja a ’teher’ szót („Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere, / Sürgő csoport, száz szolga hord, / Hogy nézni is tereh”), és a régi szóalakot máig megtaláljuk néhány ragos/képzős alakjában (teher – de: terhet, terhes). A ’kehely, pehely’ ugyanígy viselkedik.
          A kicsi gyerekek gyakran élnek metatézissel, mondanak olyat pl. hogy ’picő van a lábamon’’kérek erpet’, ’az ’időjárás-lejentés’ megy a tévében stb.
          A hangátvetésen alapuló nyelvi játékok már az antikvitás idején népszerűek voltak. Szerették a franciák (kétértelmű, sőt obszcén ’contrepèterie’-ket írtak), a németek (volt olyan költőjük, aki ’Schüttelreim’-et, azaz ’zöcskölő rím’-et bravúroskodott még egyházi énekeibe is). Nálunk Vikár Béla (akit Kalevala-fordítása tett ismertté) honosította meg ezt a rímjátékot, ő nevezte el kecskerímnek is. Tőle származnak az alábbi kétsorosok:

EGY FIRKÁSZRÓL

Csuda, hogy e tetű bátor?
Védi egész betűtábor!


ÉNEK A MÉLYSÉGBŐL

Részegen a diván alól
A berugott Iván dalol.

A 20-as években már minden irodalmi asztaltársaság kecskerímeket gyártott. Még pályázatot is hirdettek: ki tudja a leghosszabb kecskerímes verset írni. A győztes nevét nem őrizte meg a hálátlan utókor, de alkotását igen. Tizenkét versszakos ballada volt a halászokról, meg a hálójukat a halászlegényekre kivető lányokról! Utolsó strófája így hangzik:

Sír a víz vibráló habja
Halász lett a háló rabja,
Mert lányra lelt legény, szépre,
És gyorsan ment szegény lépre.
– Vagdalt ponty, hámozott harcsa –
Lám, oltárhoz hozott Marcsa.

          Kell-e mondanom, hogy Karinthy Frigyes remek kecskerímekkel sziporkázott írótársai csodálatára (vagy irigységére?). Nadányi Zoltán költő levélben küldte el neki egyszer az alábbi ’kecskeverset’:

EPIGRAMMA A KOMOR HALÁLRÓL

Fekete
kefe, te!

Karinthy erre egy dupla kecskerímet tartalmazó verssel válaszolt, amit jó hosszú címmel fejelt meg:

ÉRZELMES HÖLGY A PEST KÖRNYÉKI ÁSATÁSOKAT NÉZI KEDVESÉVEL, S KÖZBEN ANNAK SZOMORÚ ÉLETÉN MEGHATÓDIK

Ó, minő régiség! Ím Megyer mekkora,
Szívemben mégis ég Imre gyermekkora.

Egyik kedvencem Radó György négysorossá bővített kecskerím-verse:

Elöl megy a kopott lengyel,
Lova lábán lopott kengyel,
Lova lábán tompa pata:
Minek ez a pompa, tata?

(folyt.köv.)

-----------------------------------------------------------------------------------------

(A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-es pályázatának témája anyanyelvünk játékossága volt. A pályázatra beküldött - közel 150 oldalas :) - munkámmal 2. díjat értem el.)


2014. február 14., péntek

Legenda a villanyrendőrről 


       Ha egy miskolci azt mondja a másiknak, hogy „a” villanyrendőrnél találkoznak, akkor az illető pontosan fogja tudni, hogy a randevú helye a Széchenyi és a Szemere utca kereszteződése. Mert bár a városban sok helyen irányítja a forgalmat közlekedési lámpa, amit villanyrendőrként emlegetnek, de „a” villanyrendőr az csak ezt a helyet jelenti mindenkinek. Azoknak is, akik még meg sem születtek akkor, amikor Miskolcon csupán ebben az útkereszteződésben állt közlekedési lámpa, amelynek működését egy, a járókelők fölé magasodó, henger alakú, betonból és üvegből készült kalitkában ülő ember irányította. Ehhez a kalitkához lépcső vezetett, s csak annyi hely volt benne, hogy az éppen szolgálatot teljesítő leülhessen, s kezével elérje a kezelőtábla gombjait. Ő és a hengeres doboz lettek a Villanyrendőr, a város emblematikus helye, jó ideig a legnépszerűbb találkahely.
        A kalitkának körben üvegablaka volt, tetejét lapos, kör alakú sapka fedte. Az üvegablakon át, onnan föntről látni lehetett a villamosokat, ahogyan lassítottak, megálltak, majd folytatták útjukat a síneken. Lehetett látni a Píva cukrászdából kilépő, fagylaltozó, nevetgélő tizenéveseket, a nehéz járású öregeket, az energikus középkorúakat, a randevúra kiöltözött, izgulva toporgó fiúkat – egyszóval az életet, amely lüktetett, zsibongott, pulzált a belvárosban.
        Az üvegablakokon persze nemcsak kifelé látni, hanem befelé is. De ritkán akadt valaki, aki fölpillantott az egyszemélyes kalitkára, hiszen nem volt abban semmi érdekes: csak egy rendőr ült benne mozdulatlanul és figyelt. A hengeres doboz ajtaja néha kinyílt, a szolgálatot teljesítő átadta a helyét a váltótársának, de erre sem figyelt fel senki.
        Ahogyan arra sem, hogy egy napon senki nem érkezett, hogy leváltsa a forgalomirányítót. Eljött a délután, lassan már alkonyodott, de a kalitka ajtajának kilincsét nem nyomta le senki - sem kintről, sem bentről. Amikor beesteledett, a lámpa már nem váltott sem pirosra, sem zöldre, sem sárgára – vakon meredt az éjszakába, akár az alvó városlakók. A Hold, amely az ég országútjának kereszteződési pontján teljesít szolgálatot, lepillantva látni vélte egy emberi alak körvonalait az üveghengerben, de képzelődésnek hitte. Pedig valóban ott ült valaki: mozdulatlan sziluettjét a lámpák fényei a sötétség vásznára vetítették.
        Másnap reggel - a megszokott módon - a lámpákat újra bekapcsolták, színük beszédesen villogott:
– Piros-tilos, sárga-várj, zöld-mehetsz! – s az autók, villamosok és a járókelők szót fogadtak a jelbeszédnek. Elvétve fordult csak elő, hogy egyikük-másikuk áthágta a szabályokat. A Villanyrendőr fönn a kalitkában látta ezt is, megcsóválta a fejét, ám nem töprengett el az emberi természeten, mely fura módon kettős: egyszer szabályokat alkot, máskor meg kísérletet tesz azok megszegésére. Nemcsak az emberi természeten, máson sem elmélkedett már. Eleinte várta, hogy a váltótársa megjelenjen, s ő a szűk fülkéből felállva hazafelé indulhasson. De nem jött senki, és ő maradt tovább. Azt gondolta, két műszakot kibír, majd lecsúsztatja. S hogy a második nyolc óra is letelt, már nem akarózott fölkelnie, ott éjszakázott a kalitkában: egészen kényelmesen tudott aludni ülve is, még álmodott is – a tartalmára ugyan nem emlékezett, de a jó utóíze megmaradt benne reggel is, mikor kinyitotta a szemét.
       Napok teltek el anélkül, hogy valaki is átvette volna tőle a szolgálatot, és ő végezte a dolgát rendületlenül. A második héten ugyan tétova mozdulatot tett, hogy fölálljon, s kinyissa a kalitkaajtót, de a szándékot megfékezte s megsemmisítette benne a kötelességtudat, és maradt. A harmadik hét után pedig már a napokat sem számolta, azt sem tudta, hétfő van-e vagy péntek, június-e vagy augusztus. Ott, abban a pár köbméternyi légterű üveghengerben az idő más természetű volt, mint kívül; talán nem is létezett, talán sajátos idővákuum keletkezett a helyén, az emberi lét koordinátáiból kiszakított, darabka örökkévalóság.
S ahol az idő megszűnik, ott nincs se éhség, se szomjúság, se fáradtság, se türelmetlenség, se félelem. Az üvegkalitkában ülő ember legalábbis éppen úgy nem érezte ezeket, ahogyan az utca fölé magasodó hengeres doboz sem, amely körülvette. Eggyé váltak teljesen, ők ketten együtt voltak a Villanyrendőr, a figyelem és kötelességteljesítés modern szobra.

        Telt-múlt az idő. Az ég, a föld, a fák s a város ritmikusan változtatta arcát s öltözékét; hol tarkába öltözött, hol fehérbe; hol hangosan zsibongott, hol elcsöndesedett; hol a napfény ragyogta be, hol meg az eső fátyla takarta. A Villanyrendőr azonban változatlan és mozdulatlan maradt.
        Egy nyári napon két kiskamasz találkozott össze egymással alatta: vakáció volt, csavarogni akartak csak úgy, céltalanul, kulccsal a nyakukban. Az egyikük fölnézett az égre, ahol épp egy felhő próbálta a nap fényének útját állni, s megpillantotta a kalitkát.
- Gyere, másszunk fel, nézzük meg a Villanyrendőrt!
Már kapaszkodtak is a lépcsőkön fölfelé, s hogy jobban lássanak, arcukat szinte teljesen az üvegre tapasztották, úgy bámultak be a kalitkába. Amikor figyelmük tárgya, a benn ülő egyenruhás megmozdult, és egy kapcsoló felé nyúlt, úgy megijedtek, hogy hármasával szedték visszafelé a lépcsőt, s futottak egészen az Avasaljáig. Ott megálltak pihenni egy kicsit, s végre szót ejthettek arról, amit láttak.
Ámde abban, hogy mit láttak, nem tudtak megegyezni. Az egyikük váltig állította, hogy a Villanyrendőr igazi ember, a másik viszont esküdött rá, hogy csak egy robot, egyenruhában. Könnyen eldönthették volna a vitát, ha visszatérnek, s újra szemügyre veszik, de nem volt hozzá bátorságuk.
        Rajtuk kívül csak egy szőke, copfos, ötéves forma kislány volt, akit a Villanyrendőr foglalkoztatott. Talán azért, mert olyan ritkán járt a belvárosban, s a színét váltogató villanylámpa is csoda volt a számára. Az első alkalommal nem is akart átmenni a zebrán, hiába gyulladt ki a zöld, azt mondta:
- Megvárom, míg újra játssza.
S a lámpák elölről kezdték: piros – sárga – zöld.
- Ez a lámpa nem magyar? – kérdezte álmélkodva az édesanyjától, aki csak akkor értette meg a szavakat, mikor lehajolt a kicsihez.
- Már miért ne lenne magyar, kicsikém?
A kislány erre azt mondta:
- Mert nem piros-fehér-zöld.
        Mikor az édesanyja elmagyarázta a színek jelentését, tovább kérdezett. A gyerekek már csak ilyenek: ajtókat és kapukat nyitogatnak ott is, ahol a felnőtt csak falakat lát. Azt kérdezte, hogy ki gyújtogatja-oltogatja a lámpákat – s közben arra gondolt, hogy mikor ő otthon, a kisszékre állva gyakorolta ezt, nem örültek neki. Igaz, otthon csak egyféle színe van a lámpafénynek.
        Egészen izgalomba jött, amikor a mamája megmutatta neki a Villanyrendőrt a magasban. Onnantól fogva, ha a Széchenyi utcában jártak, le nem vette a szemét az üvegkalitkában ülőről. Ó, de fölmászott volna hozzá, hogy megnézze, milyen közelről egy villanyrendőr! Rossz lehet neki ott egyedül, bezárva! Igaz, hogy akkor csinál pirosat, sárgát, zöldet a lámpán, amikor csak akar, nem szidja meg senki! – Sok effélét gondolt még, de nem beszélt róla senkinek.
        A születésnapjára – augusztusban – kapott egy kanárit a szüleitől. Hófehérre festett kalitka volt a madár lakása, benne itató-, etetőedény, ülőfa, sőt még hinta is. Úgy látszik, a kanárigyerekek is szeretnek játszani. De ennek a madárkának nem volt kedve a játékhoz, hang nélkül gubbasztott hang nélkül az ülőfán.
- Mi a neve? – kérdezte a kislány, mert meg akarta kérni a kanárit, hogy játsszon vele egy kicsit.
- Még nincs neki – válaszolta az édesapja -, adj neki te nevet!
A kislány sokáig tűnődött, aztán azt mondta:
- Villanyrendőr. Az a neve, hogy Villanyrendőr.
        A szülei nagyot nevettek, de elfogadták, s ők is ezen a néven szólították a madarat. Nem sokáig tehették, mert egy nap a kislány kicipelte magával a kalitkát a kertbe, kinyitotta az ajtaját, és várt. De a kanári csak pislogott szomorúan, és meg se mozdult. Hiába biztatta a kislány:
- Repüljél el, Villanyrendőr!
Akkor a kislány benyúlt a kalitkába, és segített a madárnak: kivette onnan, s a nyitott tenyerére tette. Onnan aztán elszállt, vitte a két szárnya.

        Mikor néhány hét múlva a belvárosban jártak, az anya bement a cukrászdába süteményt vásárolni. A kislány nem akart sorban állni vele, így hát kinn maradt, s megígérte, hogy nem lép le az utcára, még akkor sem, ha zöldet mutat a lámpa. Nem is lépett, hanem a felvillanó fényeket nézte. Igaz, még nem volt iskolás, de már tudott írni, olvasni, sőt számolni is. Éppen harmincig tudott elszámolni, mikor a piros sárgára váltott. A sárga fénye nyolcig tartott, s a zöldé újra harmincig. Jó sokszor megszámolta, de mindig ennyi volt. Biztosan a Villanyrendőr is számolja, gondolta magában, még jó, hogy el nem téveszti – nehéz lehet az, egész nap csak számolni, ha villanyból van, akkor is.
        Aztán körbenézett, s hogy látta, nem figyeli senki, apró lábait óvatosan szedegetve, fölmászott az üvegkalitkához. Kicsi volt, épp hogy fölérte a kilincset. Kinyitotta a fülke ajtaját, s a lélegzete is elállt izgalmában. A mindenféle gombokkal meg kallantyúkkal felszerelt üvegkalitka közepén ott ült a Villanyrendőr, s egyenesen őrá nézett. Gyönyörű, fényes, zöld szemei voltak. A kislány nem tudta levenni a tekintetét róluk akkor sem, amikor váratlanul pirosra váltottak.
        Azt mondják, egy pillanatra megállt az élet a Széchenyi és a Szemere út kereszteződésében. A közlekedési lámpa fénye kihunyt, az autók és a buszok kerekei surrogva megtorpantak, a villamos csikorogva fékezett, a járókelők cipői a kövezetre tapadtak, a környékbeli üzletek ajtajai megdermedve várakoztak a nyitás és zárás közötti állapotban. Mintha a várost átemelte volna valaki egy filmbe, s a vásznon kimerevített volna egyetlen egy képkockát: ezt. A tekintetek reflektora az utca fölé magasodó, henger alakú vas-üveg építmény felé fordult, amelynek kitárt ajtaja mögött megjelent egy copfos, szőke, ötéves forma kislány s óvatosan lefelé indult a lépcsőkön. Néha visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e még az, aki a jobbját fogva lassan követi. Egy férfi volt az, egyenruhában, fura, darabos mozgással, mintha a tagjait nem izmok és inak finom szerkezete irányítaná, hanem csavarok és forgótárcsák összehangolt, gépies rendszere.
        Mikor leértek a lépcső aljára, a Villanyrendőr elengedte a kislány kezét, szembefordult vele és tisztelgett, mint a katonák a tábornokok előtt. A szemében piros fény égett egész pontosan annyi ideig, ameddig harmincig elszámol magában lassan, ütemesen az ember. Akkor a piros fény kialudt, s a tekintete sárga lánggal kezdett égni, mint a bengáli tigrisé. Majd pontosan nyolc másodperc múlva ez is eltűnt, s helyébe zöld ragyogás költözött. Hirtelen a megvakult közlekedési lámpa zöldje is felvillant, s a forgalom megindult, áramlott, mint bármikor máskor, nyári délutánokon a belvárosban. Az autóbuszok csuklói hörögtek, az autók motorjai felbúgtak, a kerékpárok gumija surrogott, a villamosok csilingeltek, a járókelők cipői kopogtak és tipegtek és trappoltak; zsibongott, lélegzett, sürgött-forgott, lótott-futott, szaladt, sétált, andalgott, találkozott és elvált, elindult és visszatért, megtorpant és nekilódult az életnek a város.
A cukrászdából süteményekkel megrakodva kilépő asszony megnyugodva látta, hogy a kislány ott áll, ahol megígérte: a Villanyrendőrhöz vezető lépcső lábainál. Kézen fogva elindultak. A kislány a sarokról visszanézett a tárt ajtajú kalitkára, amelyben nem ült már senki. Érezte, hogy a múló idő elmossa majd a város emlékezetében a Villanyrendőr alakját és a valószerűtlen jelenetet is. Tudta, hogy a nevek – mint a temetők fejfáin lévők – túlélik viselőjüket. Tudta, hogy a Villanyrendőr neve akkor is élni fog, amikor a magasban lévő üvegkalitkának már a helye sem látszik, amikor nem emlékszik már rá senki. S ott, abban az utolsó pillantásban, amelyet az üvegfülkére vetett, benne volt az ígéret, hogy ő nem felejti – és nem engedi másoknak sem, hogy elfelejtsék.       



(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009. A fotó a Miskolc a múltban facebookos csoport gyűjteményéből származik, köszönet érte!)