Istár éneke Gilgameshez

Gilgames, égi bikát teremteni én kértem Anu istent.

Visszautasított szerelem mérge termi a bosszút,

halva kívántalak látni, ha már ölemhez nem lök a vágy.

Tudhattam volna: elpusztítod, ahogy Humbabát,

a cédruserdő őrét megölted Enkiduval együtt.

Oh jaj, halva az égi bika, s elfutott az én bikám

- isteni tehenének rózsás tompora

márványhidegű s hágatlan marad immár -

Mert tudd meg, Gilgames, nem kell nékem isten, se ember,

csak tereád sóvárgok isteni s emberi lény;

kit Aruru csak azért gyúrt, hogy én fájjak.

S te a halhatatlanságot sóvárgod? Füvét keresed?

Hát nem tudod, hogy ki sohasem hal, abban

nem fonnyad a vágy, nincs nyugta sosem,

szerelem rágja szívét és a kínok hajnalra újraszületnek?

Ne riadj a haláltól, ne görnyedj a földre,

ne tépd ruhád, se hajadat gyökerestül,

tested felfaló férgek nyüzsgése se riasszon:

enyh a halál néked – de engem isteni létem

sose múló vágyakozásra ítél teirántad!

Szánj meg hát, Gilgamesem, nézd, könnyben úszik az orcám!

Jer két combom ezüst harapófogója közé,

ott keresd az isteni titkot: Um-napistit ne faggasd,

vénember ő. Nem virrasztás s nem fű; istennő

szerelme adhat csupán örök éltet.

(Megjelent a Parnasszus 2013/1. számában - http://parnasszus.hu/Products/Show/46)