Hajamban levélmorzsalék

A bolt felé mentem, kezemben üres szatyrot lóbálva. Az utca néptelen volt, csak a paplak előtt láttam álldogálni egy alakot. Futó pillantásomba épp csak belefért. Mehettem volna a másik utcán, az rövidebb is – de valamiért ezt választottam. Nem is választottam, hiszen a választás tudatos döntés eredménye. Bennem föl se merült a másik utca lehetősége, erre jöttem, mert. A paplak előtt úgy ácsorgott az az alak, mint aki vár valamit, de egyáltalán nem sietős a dolga. Nézte a Bárókertet, a báró kastélyát az utca túloldalán.

Néhány éve haltak el belőle az öreg lakók, a kastélyról lepergett a vakolat, falai lejjebb süllyedtek a földbe. Olyanok ezek a lakatlan házak, mint a síremlék, a mulandóságra emlékeztetnek. Gyerekkoromban keresztet vetettem előttük – igaz, akkoriban még csak két üres ház volt a faluban. Sietősre vettem előttük a lépésemet estefelé, a szívem a torkomban dobogott, s bár másfelé néztem, biztosan tudtam, hogy a kísértetek ott imbolyognak az ablakok mögött.

Most már csak fölmérem tárgyilagosan, mennyi ideig őrzik még a tárgyak hajdani használójukat.

A férfi tétován az út közepéig sétált. Megállt, meghökkenve rám nézett.

Gábor, a papék fia! Emlékezetemből megpróbáltam összekapargálni mindazt, amit az eltelt huszonkét év alatt róla hallottam, hogyha beszélgetésre kerülne a sor, ne kelljen tájékozatlanul hallgatnom. Valahol Óbudán lakik, mérnök lett, a felesége asszisztens, két gyerekük van… Vagy csak egy? Talán nem is mérnök? Kínos volt, hogy nem jegyeztem meg a róla hallottakat. Az utat pedig most már végig kell járnom, a találkozást nem kerülhetem el. Az eszembe sem jutott, hogy az esetleges beszélgetésnél magamról kell majd számot adnom, s nem őróla, hogy azt kell majd elmondanom, mégsem sikerült az orvosi… Helyette biológiát tanítok itt a faluban, a férjem földrajzos – családunk ilyen módon felöleli az egész természettudományt. Két nagyfiam van, most épp az iskolában mindannyian. Én vagyok csak itthon, hála egy megszűnő vírusos infekciónak, amit gyerekkorunkban egyszerűen iskolaundornak hívtunk, s nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget.

Megpróbáltam természetesen lépkedni, holott bizonytalan és reszkető volt a lábam. Amikor fölismertem őt, megmozdult alattam a föld. Tudtam, hogy a pillantásunk egyszerre hántja majd le a másikról a huszonkét évet, s noha a hunyorgó nap ebből semmit sem lát, két nyurga, nyakigláb, sima arcú gyerek áll a paplak előtt, keresi a másik tekintetét, aztán kigyúlva néz a földre.

Mert álltunk már így gyerekként szemben egymással, Gábor és én, megzavarva a vágytól, amelytől lángoltunk és szégyenkeztünk.

A szél felhőt kergetett a nap elé. Nagy, szürke árnyék borult ránk. Jobb kezemben tartottam a szatyrot, Gábor felém hajolt, én is megmozdultam, talán ezért csúszott el a szánk, s ért egészen közel a másik szájához.

Huszonkét éve magasabb voltam fél fejjel, mint ő. Most, ha a szemébe akartam volna nézni, fölfelé kellett volna emelnem a fejemet.

„Mi történt veled azóta?” kérdezhetné bármelyikünk. „Azóta” – ez lenne a viszonyítási pontunk, hiszen a MOST előtt csak az van, az a régi két suta, vágyakozó gyerek.

Nem szívesen számolnék be az életemről, mint ahogyan érzem, ő sem beszélne szívesen. Pár mondatban summázhatnánk békés, komfortos kispolgári életünket – és szégyenkezne bennünk a hajdani lehetőség.

Gábort tizenkét éves korában vitte magával a nagyanyja Budapestre. A gyerekszerelem bebábozódott, betokozódott a szívembe, el is felejtettem. Mélyre ásódott, mint egy háborús bomba a földben. Annyi minden jött; évek, szerelmek, ő elsüllyedt – s az sem volt képes visszahozni a régi élmény melegét, ha olykor társaságban valaki a nevét említette. Miféle jelentőséggel bírna egy harmincnégy éves asszony számára egy tizenkét éves fiú meleg, párás tenyerének az érintése?

A Bárókert buján élte szabályozatlan életét, a növények saját szeszélyük szerint nőttek, fonódtak, kulcsolódtak egybe. Az épület haldoklott. Gyermekkoromban néhány szobájában iskola volt, aztán a szomszéd faluban új épületet adtak át. A kastély azóta üresen állt, megadta magát az elmúlásnak. Ablakait rég betörték a kölykök, kertjét felverte a gaz. Fái hatalmasra nőttek, ágaik fönn a magasban összeértek, mintha ők tartanák az eget. A fák alatt összegyűlt avartól puha és süppedős volt a föld.

Ide, a Bárókertbe jöttünk mi ketten, s csak itt emeltük egymásra a tekintetünket, az óriás fák alatt. Pár lépésre tőlünk nagy kupacban régi kacatok, amikre vastag avart sodort még ősszel a szél, puha levéldombot.

Gábor tekintetében az én tekintetem volt. Egyszerre dőltünk le a nyirkos nagy levélkupacra. Én húztam magamra, vagy ő omlott rám, nem tudom, olyan egy volt a szándék… A szatyromat már a Bárókert kapujánál elveszítettem, elengedte a kezem, mert nem volt fontos. Ez a kezem most Gábor zakóját gombolta ki, s dobta le a földre. Ő pedig türelmetlenül bontott ki a blúzomból. A nyirkos avar átforrósodott alattam, már csak felgyűrt szoknyám volt rajtam, s egyik bokámon a letűrt harisnyanadrág. Éhesen estünk egymásnak. Furcsa volt ez a mohóság – a saját mohóságomról beszélek: hiszen a férjemre igazán nem panaszkodhattam. Csakhogy ez a vágy más volt, vad, halogatást nem tűrő. Fogalmam sincs honnan támadt bennem. Az eltelt évek alatt szinte soha nem gondoltam Gáborra. Rejtély volt a saját viselkedésem, ahogyan mint a kígyó siklottam ki a ruháimból, ahogyan nemhogy nem undorított – egyenesen jól esett a lombból, régi kacatokból összehordott halom érintése, rothadó illata. Hogy ő mit érzett, nem tudhatom. Ha író lennék, bizonyára kitalálnék valamit, hogy érzékeltessem: ez volt a nagy egymásra találás. Szó sem volt ilyesmiről. Az viszont biztos, hogy a gyönyörünk s a vágyunk egyforma volt. Ekkora mohóságnak törvényszerűen a gyors kielégülést kellene hoznia. De nem pillanatnyi volt a gyönyörűség, nem követte a test megfeszülő rángása, aztán az ernyedtség. Nem tudtuk abbahagyni. A gyönyör fönn maradt a legfelső ponton. Az idő elolvadt.

A falevelek meztelen hátamba törtek, fölemelt lábamon is ott libegett egy rozsdaszínű őszi üzenet. Két combom szorította Gábor derekát… Ágyékunk összeforrt, hiány és többlet tökéletes egymásra találásában. Összevissza siklottunk a gyönyörűségtől, minden mozdulat, minden póz újabb lázat, újabb fokozást hozott. „Soha senkivel… így…” gondoltam, s gondolatomat Gábor hangosan kimondta. Egyebet nem szóltunk, nem ígértünk, nem hazudtunk, nem kedveskedtünk. Csodálkozó történelmi felismeréseink voltak csak, már-már nem is emberi, állati hangon… A nap, az áprilisi nap a Bárókert fáinak szövevényén át is fényt szórt ránk. A közelben autóduda szólalt meg, szaggatott jeleket adva. Nem zavart. Érinthetetlenek voltunk és szégyentelenek. Ha ott, akkor megjelenik valaki mellettünk, folytatjuk tovább, mert nem tehettünk volna mást. Testi szükségben, szerelemben nincs se szégyen, se – egy ponton túl – megállás.

Hajunkban izzadtság és levélmorzsalékok. Ha álom lenne mindez, Freud azt mondaná: szemétdombon szeretkezni… kedves asszonyom a jelentése egyértelmű: szemétség megcsalni… Kit csalni meg? Semmi közöm Gáborhoz, se magamhoz. Itt két kamasz fizeti magának s a másiknak azt, amivel huszonkét éve tartozik.

El akartam nyelni Gábort. Imádtam ezt a – nekem gyönyört adó – férfitestet, minden porcikáját, szőrszálát, szagát, lába ujját. Minden testrészéből gyönyör költözött belém. Nem tudtam volna azt mondani neki „szeretlek”. Szeretni azt a tizenkét éves gyereket szerettem, akivel suta leveleket és szavakat váltottunk, akinek a látására kigyúltam, akiről álmokat szövögettem. Ezt a férfit itt nem ismerhettem, tehát nem szerethettem. Szolgálóleánya voltam, s ő a szolgálóm a közös gyönyörben.

Lassú tánccal vezette le testünk a feszültséget. Nem volt bennem szomorúság, üresség, hiány, mint máskor szeretkezés után. A felébresztett gyönyör volt bennem, s csak fél szemét hunyta be, várakozott. Nem kívántam elfordulni, magamban lenni, nem akartam megmosakodni, sem elaludni. Éber voltam, friss. Mosolyogva keresgéltük elő szertehányt ruhadarabjainkat és adogattuk föl egymásra. Csupasz bőrünk minden öltöztetés előtt összetapadt, így búcsúzott el mellem a mellkasától, mielőtt az ing ránk került… combom a combjától… rögtönzött szertartással így szakítottuk el azt, ami egymásnak teremtetett.

A paplak előtt újra mérges dudaszó adott morzejeleket – nem volt fontos a számunkra. Lassan öltöztünk. Utoljára már csak a kezünk maradt mezítelen és az arcunk. Tenyereink összefordultak, előbb elsimultak egymáson, aztán kétségbeesetten próbált összetapadni tenyerünk két legmélyebb gödre is. Arcunk forróságával, mint kenettel végigkentük a másik arcát, a szánk összeforrt. Van-e a csóknál tökéletesebb? A szánkon nincs hámfelület, mint a bőrünkön, meghámozott, csupasz idegvégződéseink üzennek egymásnak tőlünk független üzeneteket. Aztán már csak a szemünk maradt együtt: a tekintet, amely nem tudott semmit és megértett mindent.

A kőkerítés mellett ott hevert a szatyrom. Gábor lehajolt érte, a kezembe adta. A vaspántos nagykapun túl jobbra indult. Apja a kocsi mellett álldogált idegesen. Én balra mentem tovább. Delet harangoztak, a bolt fél egyig tart nyitva. A paplak előtt felberregett a kocsi és elindult.

Leszedtem a szoknyámról egy megbarnult levéldarabkát. Nem volt bennem fájdalom, se szomorúság, se kérdések, se megbánás. Talán csodálkoznom kellett volna, de ilyesmit se éreztem. Örültem, hogy április van, hogy a nap bújócskát játszik, hogy delet harangoznak és hogy élek.

A nap fura játékot űzött. Hol leragyogott teljes nyári fénnyel az égboltról, hol megbújt a felhők mögött, elszürkítve hirtelen mindent. Mintha csak azért játszotta volna ezt a bújósdit, hogy még kívánatosabbá tegye a csalóka, de simogató fényességet, a nyár ígéretét. Persze, ez csak belegondolás. A meteorológiai igazság az, hogy a szél zavarta a felhőket hol a nap elé, hol előle – s így váltakozott a fény itt lenn az utcán, ahol épp a bolt felé mentem, kezemben üres szatyrot lóbálva.

(Megjelent a Rakéta Regényújságban, az Új Holnap 48. évf. 2. számában/2003-ban, valamint Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV