2014. december 14., vasárnap

Korvács Zoli, a Babolkák és a mallergép

— Csöng a telefon, vedd fel, anya! Biztosan Korvács Zoli az! Mondd meg neki…
Fölemelem a kagylót, elmondom Korvács Zolinak, hogy a lányom éppen vacsorázik, de föltétlenül, biztosan és azonnal visszahívja őt, mihelyst befejezte.
— Csak nyugodjon meg!
— Csak nyugodj meg, Korvács Zoli! — tolmácsolom, aztán visszateszem a kagylót a helyére.
Johanna megissza a kakaót, aztán már csattog is a papucsa, siet a telefonhoz, fölhívja Korvács Zolit, és jó hét percig beszélget vele. Beszámol a saját napjáról, kérdezget, nagyokat nevetgél. Mindebben természetesen semmi rendkívüli sem lenne, ha a piros telefon nem játéktelefon volna, s ha Korvács Zoli létezne egyáltalán. Ámbár, néha csakugyan hiszem, hogy létezik, hús-vér valóságában, svájcisapkásan indul reggelente az ötödik osztályba, útközben almát eszik, s egyetlen és kitartó szenvedélye a telefonálás — ez okból napjában többször is fölhívja a lányomat.

Korvács Zoli egészen más, mint általában a fiúk, megérti egy négy és féléves kislány babájának a betegségeit, az égvilágon mindent el lehet neki mondani, és ő is mindent elmesél magáról. Hogy ötödik osztályos óvodás, s reggelente rolleren közlekedik. Nagyon szeretne eljönni hozzánk, de ez sajnos lehetetlen, nagyon-nagyon messze lakik, a szülei pedig nem engedik el egyedül. Mindezt a telefonpárbeszédekből tudom, mert szégyen ide, szégyen oda, ha a lányom a kagylóba beszél, „véletlenül” a közelében akad dolgom, hogy én is hallhassak mindent.

Hogyan is kezdődött? Időnként megpróbálom kiselejtezni a tömérdek játékot a gyerekszobából, a mindenféle dobozok, falevelek, ágak, kivágott papírfigurák, kiürült flakonok, rugók, rongydarabkák, letört fülű (de igazi) kislábosok, bogarakkal teli gyufásdobozok garmadáját — azaz mindazt, amiből a képzelet játékot formálhat, ami önmagán kívül még valami lehet, s így került hozzánk.
Egyszer a lányom egyetlen ócska papírszalvétával végigjátszott egy kétórás utazást a vonaton, kétévesen. A papírszalvéta ez alatt az idő alatt átlényegült asztalterítővé, ejtőernyővé, kalappá, legyezővé, kukucskálót játszott vele, letakarta az öklöcske-babát (a jobbot is, a balt is), volt sárga színű tócsa, amibe a mutatóujja folyton belelépett, végül a királyfi arany palástja lett… Több csak azért nem, mert ekkor már leszálltunk…
A selejtezés a gyerekszobában tehát nem egyszerű dolog, mondhatnám a reménytelenséggel határos kísérlet. Ha valamit én kidobásra érettnek ítélnék, arról rögtön kiderül, hogy az jó, sőt a legeslegjobb játék, pótolhatatlan! A kisfiók mélyén megbúvó jelentéktelen, nyúzott papírskatulya fölragyog, kiderül róla, hogy tulajdonképpen a harisnyafejű Pötyi lakókocsija, csak zsineget kell rá kötni. Szó sem lehet arról, hogy kidobjuk!
Időnként mégis sikerül nagy zsákba gyömöszölni a „kinőtt” játékokat, amelyek majd jók lesznek a testvérének vagy a rokongyerekeknek. De elég a beépített szekrényt kinyitni, s már szemébe is tűnik a zsák, és benne persze csupa kincs!
Így került elő jó három hónapja a piros műanyag telefon a zsákból. Most ott áll a fiókos szekrénykén, tárcsája nincs, de nem is fontos, mert ez a telefon csakis Korvács Zoli és Johanna lányunk között működik…
Eleinte azt hittem, múló barátság az egész, de Korvács Zoli azóta is lelkesen telefonál, sőt lányunk olykor a csörgésre ébred, s kifejezetten azért mászik le az emeletes ágyról, hogy bejelentse Korvács Zolinak: ő is fölébredt... S nincs este, hogy miután tőlünk elköszönt, jó éjt ne kívánna neki is.
Apjával titokban összenevetünk Korvács Zolin, akinek a neve minden bizonnyal a Kovácsból és a Horváthból született. S kezdjük méltányolni férfiúi kitartását, hűséges telefonálgatásait. Mi tagadás, Korvács Zolinak van előnye is: nem zajong, nem használja ki, hogy fiú lévén nagyobb a testi ereje. Talán éppen ezért született meg az aggódó és hűséges, fölöttébb jóindulatú fiú-barát lányunk fejében, mert a valóságban bizony eléggé vadóc fiú-barátai vannak, akik fölmásznak minden lehetséges magaslatra, leugranak minden elképzelhetőről, s még ezernyi vásott csínyt követnek el — ő pedig hű csatlósként, áhítattal követi őket, noha rendszerint ő húzza a rövidebbet. Mi ugyanis fiús környék vagyunk.

Érdekes az is, hogy Korvács Zoli pontosan akkor készül az álarcosbálba, amikor a lányunk, a nagymamája is akkor érkezik hozzájuk, amikor hozzánk a miénk, sőt a kistestvére is éppen akkor született, amikor nekünk Dávid.
Korvács Zoli létezése annyira magától értetődő már, hogy néha hamarabb meghallom a piros játéktelefon csörgését, mint a lányom… S meg sem lepődnék, ha egy napon kopogtatna, s ott állna svájcisapkásan, szeplős arccal, ötödik osztályos óvodásként az ajtónk előtt, s közölné, hogy mégis elengedték a szülei!

De nem, Korvács Zoli azóta sem érkezett meg hozzánk. Babolka viszont: igen. Illetve: a Babolkák. Mert sokan vannak, sőt sokabban és mindahányan egyformák. Ha létezne nemlétező-ikrek versenye, ők lennének a szenzáció!
Babolkáék ugyanis annyian vannak, hogy ha valamennyi Babolka betelepszik egyszerre hozzánk, akkor Johanna csak oldalazva tud közlekedni tőlük.
Az egyszerűség kedvéért, meg azért is, mert tökegyformák, valamennyit Babolkának hívják, így legalább az ember nem téveszti őket össze, s egyikük sem sértődik meg, hogy nem a nevén szólították.
Babolkáék szinte észrevétlenül érkeztek meg. Én éppen főztem a konyhában, a lányom félfülű mackójával a nappaliba költözött játszani. Mindezt az átadó-ablakon láttam. Talán éppen azért jött oda, mert közelebb akart lenni hozzám.
Egyszer csak kopogtatnak, jött egy fiatal fiú, ő helyettesítette a megbetegedett villanyszámlást. Behívtam, hellyel kínáltam, míg hozom a pénzt. Már félig ereszkedőben volt, néhány centiméter választotta el a foteltól, mikor a lányom ijedten rászólt:
— Oda ne…! Nem tetszik látni, hogy már ott ül Babolka!?
A fiatalember (még szinte gyerek volt) elvörösödve nézett hátra, az üres fotelra. Sehol semmiféle Babolka. Azért a biztonság kedvéért a másik fotelba akart ülni, de ismét szemrehányást kapott:
— Még agyon tetszik nyomni szegényt! A másik Babolkát!

Ezzel kezdődött. A Babolkák az ajtónyíláson surranhattak be, amikor én a fiatalembert beengedtem. S azóta szemtelen sokaságban telepszenek be hozzánk, belekóstolnak a pudingba, szétszedik a lányom összehajtogatott ruháját, locspocsot csinálnak a fürdőszobában baba-hajmosás közben, ami természetes is lenne, de Babolkáék nem akarják feltakarítani maguk után… Annyira szertelenek, hogy már-már kitiltottam őket a lakásból, de lehetetlen, Johanna ugyanis lelkesen igyekszik helyrehozni, amit a Babolkák elrontottak, s különben is nekik elég egy fedetlen kulcslyuk… és hipp-hopp, kerek fejükkel már bent is vannak, mosolyukkal, csínyeikkel megnyernek maguknak mindenkit.
Amikor Babolkáék bevették magukat a lakásba, már sejtettem, hogy ezzel nincs vége. A látható barátok után számíthatunk a láthatatlanokra is.

És akkor Korvács Zoli és a Babolkák után megérkezett a mallergép.
Vasalás közben félhangosan, csak úgy magamnak tűnődtem:
— Ugyan hol járhat, apa?
Johanna visszakérdezett:
— Ugyan hol? — aztán bevonult a szobájába és feltalálta a mallergépet.
Én már el is feledkeztem költői kérdésemről, amikor a lányom bejelentette:
— Apa most jött ki a dolgozójából, indul hazafelé. Már be is szállt az addigmenőbe! (Ez a lift neve nála, ennek külön története van.)
— Honnan tudod? — csodálkoztam.
— Belenéztem a mallergépbe! Akarod te is látni apát?! Vagy valami mást?! Mert csak bele kell nézni a kukucskálójába, és a mallergép mindent megmutat… Belenéztem. Én is láttam apát, már a buszon volt, mosolygott, jött felénk.

Rendkívül hasznos egy ilyen mallergép a háznál. Nemcsak látni lehet vele bárkit vagy bármit, hanem esetenként bele is lehet ülni és gurul. Szárnyai is vannak, olyankor levegőszelő mallergépnek kell hívni és repülni is lehet vele. Sőt, van egy pottyantója is, ez kívánságra mindent kipottyant. Például víztablettát, amit csak a kádba kell tenni és víz lesz belőle. (Sokáig javították a vízvezetéket, s addig nem volt víz — gondolom, innen az ötlet.)
A mallergép még nincs teljesen kész, még dolgozik-gondolkozik rajta a lányom, hogy pelenkát is mosson és mosogasson.


Addig is, míg a mallergép tökéletesedik (s ehhez mindenféle csavarokra, szerszámokra van szüksége, s no persze Korvács Zoli tanácsaira, hogy mit tegyen Babolkáékkal, akik folyton le akarják rombolni, amit ő épített)… Addig is, míg a mallergép teljesen tökéletes nem lesz, én megadóan kerülgetem krétával körülrajzolt helyét a gyerekszobában, hogy a porszívóval véletlenül föl ne döntsem… És titokban néha arra áhítozom, hogy hívjon föl egyszer engem, kizárólag csak engem Korvács Zoli, hogy elmondhassam neki: mennyire fáj, hogy én már kinőttem abból a csodabirodalomból, ahol a Babolkák csak úgy jönnek-mennek, ahol minden lehetetlen lehetséges, ahol néhány drótból és kockából várat, várost, hajót, vonatot lehet álmodni… s amit mi, felnőttek, ezzel a szegény, egyetlen szóval foglalunk össze: gyermekkor.




Megjelent a Gyermekünk c. folyóiratban 1984-ban és A Vörös Postakocsi c. folyóirat 2008 nyári számában.






2014. december 7., vasárnap

Kisded született
(Betlehemes játék)
F.Barocci: A Gyermek imádása

Szín: "Sötét" rét, ahol négy pásztor tanyázik. Egyikük botjára támaszkodva őrzi a nyájat, a másik ásít, a harmadik lepihent stb. A fény majd akkor jelenik meg, amikor  –  a csillagot kezében tartva "beröpül" az angyal. Megjelenésekor halk karácsonyi zene szól(hat). A szereplők további mozgását (a pásztorok megriadása stb.) nem jelzem külön, hiszen a szövegből jól kikövetkeztethető.

Mesélő:
Régen történt, nagyon régen,
távol tőlünk, más vidéken:
néhány pásztor nyájat őrzött
kinn a sötét éji réten,
mikor egyszer nagy fényesség
ragyogta be azt az estét,
s angyal szállt alá a rétre.
Nézték a pásztorok félve:
megrettenve, megigézve,
és az angyal akkor így szólt:

Angyal:
Ne féljetek, emberek!
Nagy örömöt hirdetek,
mert kisgyermek született
Betlehemben.
Ő az, akit vártatok,
kit mindenki áhított.
Békét oszt közöttetek,
s a világ királya lesz:
Jézus a neve.

Első pásztor:
Álmodom-e, vagy valóság?
Éjszaka van világosság?

Második pásztor:
Angyal hozott üzenetet:
én bizony fölkerekedek,
megkeresem Betlehemet,
Betlehemben a kisdedet.

Harmadik pásztor:
Várj meg, én is veled megyek!

Negyedik pásztor:
Engem itt ne hagyjatok,
én is kíváncsi vagyok!

Első pásztor:
Üres kézzel nem mehetünk,
illik 
 ajándékot vigyünk.

Mesélő:
A pásztorok elsiettek,
megkeresni a kisdedet.
Eközben napkelet felől
három király
Gáspár elöl,
aztán Menyhért s Boldizsár
ajándékkal indul már.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
valamilyen jelre vár.
Merre menjünk, hol keressük?
A helyet el ne tévesszük!
Megtaláljuk, megcsodáljuk,
térdre borulva imádjuk.

(Megjelenik az angyal, kezében magasra emelve a csillagot.)

Menyhért:
Csillag ragyog égi réten,
az legyen az én vezérem.
Hol a csillag majd megáll,
szívem nyugalmat talál.

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Hol a csillag majd megáll,
szívünk nyugalmat talál.

(A szín most vált át Betlehemre.)

Mesélő:
Betlehemi istállóban
szalmán fekszik ágy helyett,
s szendereg egy kisgyerek.
Pólyájával betakarja,
énekével elringatja
édesanyja: Mária.

Mária:
Szememen a könny a fátyol,
kicsi fiam, biztos fázol,
nincsen bölcsőd, csak egy jászol,
szememen a könny a fátyol.

Mesélő:
És a jámbor állatok
szépen körbeállnak ott.
Szelíd szemű tehenek
lehelnek rá meleget,
néma juhok nézegetik,
párájukkal melengetik.
Ám hirtelen kopogtatnak:
a királyok már itt vannak.

Gáspár:
Messzi napkeletről jöttünk,
fényes csillagot követtünk.
Fényes csillag azt mutatta,
megszülettél, kis Jézuska!

Gáspár, Menyhért, Boldizsár:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
látod, ím, előtted áll.
Fejet hajtunk, letérdelünk,
kicsi Jézus, ünnepelünk.

Boldizsár:
Fogadd el az ajándékunk,
benne van a jó szándékunk!
Hoztunk aranyat, tömjént, mirhát,
kérve kérünk, hogy ne sírj hát!

Mesélő:
Kicsi szemét föl is nyitja,
mosolyog már a Jézuska.
Most valaki halkan kopog:
megérkeztek a pásztorok.

Első pásztor:
Adjon Isten szép jó estét!
Köszöntjük a kisdedecskét!

Második pásztor:
Épp vigyáztunk a nyájunkra,
angyal jelent meg számunkra.
Azt mondta: világra jöttél,
hogy minden embert szeressél.

Harmadik pásztor:
Mi már oly régóta várunk,
beleőszült a szakállunk.

Első és negyedik pásztor:
Úgy örülünk, úgy örülünk,
mindjárt táncra is perdülünk!

Második pásztor:
Pszt! Most ne bolondozzatok,
hátha éppen aludni fog...

Harmadik pásztor:
Jaj, én úgy örülök neked,
két szememből a víz pereg.
Ha egy kisded megszületik,
öregember már könnyezik,
sír a szeme, úgy örül,
hogy már nem lesz egyedül.

Első pásztor:
Annyit mondok én tinéktek,
minden kisded nagy ígéret.

Második pásztor:
Fejünket mi is meghajtjuk,
s ajándékunkat átadjuk:
hoztunk sajtot, vajat, tejet,
s örömünket hoztuk neked.

Mesélő:
A jászolt mind körbeveszik,
kis Jézuskát ünnepelik.
Csillag ragyog égi réten,
s a jászolban fekszik szépen
rongypólyába betakarva
az újszülött kis Jézuska.
Édesanyja elringatja,
énekével altatgatja.
Fejet hajtanak a bölcsek,
és elmennek, ahogy jöttek.
Elbúcsúznak a pásztorok,
elpihennek az állatok.
Üres szalmán a jászolba'
rongypólyával betakarva
álmodik a kis Jézuska.




Ezt a betlehemes játékot évtizedekkel ezelőtt a Dörmögő Dömötör pályázatára írtam, és I. díjat értem el vele. Azóta sok helyen megjelent (az Apáczai Kiadó alsó tagozatos tankönyveiben, a Jeles napok c. antológiában – Múzsák Közművelődési Kiadó 1991. –, a Dörmögő Dömötörben); és számtalan helyen (óvodákban, iskolákban, templomokban, televízióban) előadták a vajdasági Nagybecskerektől Székesfehérvárig.




2014. december 3., szerda

Lelkem faluja, Szuhakálló 
(újabb részlet) 


Szeles/Szeles-dűlő
(Elfeledett történetek a múlt mélységes mély kútjából 1.)

          A valamikori Templomfalun túl Sajókaza felé haladva a Szeles-dűlőhöz jutunk. A ’dűlő’szót alig-alig teszik hozzá a helyiek, rendszerint csak Szelesként aposztrofálják ezt a helyet, s ezt a melléknevet tapasztották mindenhez, ami itt épült, működött. Így Szeles-aknának nevezték a bányát, amit az 1900-as évek elején amerikai befektetők nyitottak, szelesi kisbolt néven emlegették azt az út menti apró vegyesboltot, melyben a cigaretta és a pálinka meg néhány kisebb élelmiszer mellett a környék legfinomabb kenyerét lehetett vásárolni. A ’szelesi kenyér’ népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a távolság ellenére a 60-as években idejártak a falusiak kenyeret vásárolni, s órákig álltak érte sorban, ha kellett. A megvásárolt kétkilós, foszlós, még meleg fehér kenyér rendszerint sosem jutott haza épségben, mert a ’dumóját’ már útközben megette az elégedett vásárló.
       
     A Szeles nevének eredetére kétféle magyarázat is él. Van bennük valami közös, csak az egyik illedelmesebb, a másik huncutabb. Mindkettőben szerepel egy-egy gazfickó, aki valamikor régen átkelt a falun, s kihasználva az itt lakók vendégszeretetét meg naivságát, megszabadította őket néhány becses holmijuktól. Amit elemelt, a tarisznyájába dugta, s mire a falu feleszmélt, az enyveskezű vándornak már csak hűlt helyét találta. A falusi férfiember nehezen vallja be, ha valaki túljárt az eszén, az asszonyok ellenben nem ilyenek, ők képesek hangosan jajgatva, panaszkodva tudtául adni mindenkinek, ha pórul jártak. Sopánkodott az egyik, sopánkodott a másik, a végén kiderült, hogy szép számmal vannak, akiket megrövidített az amúgy rokonszenves, mézes szavú ismeretlen, aki pohár vizet kérve jutott be a falusi portákra. Ahogyan az ajvékoló asszonyok kiálltak az utcára megtárgyalni a nagy eseményt, szépen ki is rajzolódott, hogy az illető Kurityán felől érkezett, majd a Felső soron át a temetőnél Sajókaza felé távozott. Az egyik asszony, akinek a kredenc mázas csupra alá rejtett aprópénze tűnt el, azt indítványozta, induljanak utána, tán még utolérik, mielőtt Kazáig jutna. Szekérrel talán sikerült is volna – mert akkoriban más jármű még nem volt a faluban –, de a lovak fuvarban vagy szántani voltak, ló nélkül meg a szekér nem jut messzire. Így aztán tehetetlenül, öklüket rázva átkozták a gazfickót, aki közben a megrakott tarisznyával az oldalán Sajókaza felé szaporázta a lépést. Futott, amíg el nem hagyta a Templomfalut, azután már nem bírta szusszal, hát csak lépegetett, de közben hátra-hátranézett, nem üldözi-e valaki. Hogy nem látott senkit, megnyugodott. Megállni nem mert, pedig már csurgott a homlokáról a víz, a zsákmány egyre nehezebbnek tűnt, akárcsak a lába. Az emelkedőn már lihegve, zihálva kapkodta a levegőt, de a nehézség akkor várt rá igazán, amikor fölért. Mintha a domb tetején addig lesben álltak volna a szelek, s csak rá vártak volna, hogy nekitámadjanak, ráadásul szemből. Lehetetlen volt egy lépést is tennie, mert a szél nekifeszült a mellének, s olyan lassan engedte csak haladni, hogy az maga volt a mozdulatlanság.
Azt mondják, a fickó madárcsontú volt, sovány, a teste könnyű, mint egy nyári vacsora a nincsteleneknél, s akkorra már úgy elgyengült, hogy megadta magát a szélnek, és megfordult. Próbált néhány lépést tenni hátrafelé, de így sem járt sikerrel. Gondolta, visszaóvakodik a faluba, s majd távozik arra, amerről jött, vagy ha nem arra, hát Múcsony felé. Hogy a szél hátulról megsegítette, egészen vidáman szaporázta a lépést a temetődombig. Ott ugyanis már várták a felbőszült asszonyok, akik jól ellátták a baját, majd szépen visszavették a tarisznyából jogos tulajdonaikat. Azután kiebrudalták a faluból a fickót, aki jajgatva ígérte, hogy elmegy, csak az Isten szerelmére, ne azon a borzasztó szeles helyen kelljen átkelnie. A fehérnép megenyhülve engedett a kérésének. Azt a helyet pedig, amelyen olyan – az asszonyoknak kedvező – szelek fújtak, emlékül Szeles-dűlőnek nevezték el.

*
       
     A huncutabb, illetlenebb névmagyarázatban is egy fickó szerepel, aki valamikor régen megjelent a faluban, bekopogott a házakba, szép szóval előadta, hogy éhes is, szomjas is, legalább egy pohár vizet adjanak neki. Dél felé járt az idő, a legtöbb háznál már elkészült az ebéd. Babos nap volt éppen, így a lábosokban babfőzelék fortyogott. Mert akárcsak a határban a munkának, sora volt az ételnek is: hétfőn a vasárnapi maradékot melegítették meg mindenhol, kedden káposztás vagy tökös étel járta, szerdán bab, csütörtökön kása, pénteken tészta. Az idegen szerdai napon érkezett a faluba, délidőben kért enni-inni, s mert a kállóiaknak mindig jó szíve volt, nemcsak egy bögre vízzel, de ülőhellyel és babfőzelékkel is megkínálták. Igaz, a babfőzelékben nem volt hús – hétköznap nem jutott belőle a falusiak asztalára –, de hát a fiatalka vándoron is alig volt ilyesmi, sovány volt az istenadta, csak a csont meg a bőr (ez utóbbiakból, tudniillik füstölt csontból meg szalonnabőrből a babfőzelékben is akadt azért legalább mutatóba). 
     Az ismeretlen minden háznál élt a szíves kínálással – igaz, a sokadiknál már alig bírta legyűrni az utolsó kanál babot. Azt egyik asszony sem vette észre, hogy míg ő maga a tűzhely körül szorgoskodik, netán a kútra megy friss vizet húzni a szomjazónak, addig az elemeli, amit lát, sőt sokszor azt is, amit csak akkor lát meg, ha jó érzékkel a megfelelő csuprot, köcsögöt emeli fel (az alá dugták megspórolt krajcárjaikat az asszonyok). Néhány háznál még a tisztaszobába is besettenkedett, s mielőtt a ház asszonya észrevette volna, már a tarisznyájában lapult az a néhány értékes holmi, ami ott ékeskedett.
       Az idegen Sajókaza irányában hagyta el a falut sietősen lépkedve. Azt, hogy a gyomrába került babfőzeléken, kútvízen kívül mást is magával vitt, a Felső soron vette észre először egy asszony, és a veszteségét hangos jajszavakkal adta az utca tudtára. Egy pillanat alatt összegyűltek az utcabeliek, azután fordultak is vissza, megnézni, vajon megvannak-e a csuprok alá rejtett, féltett krajcárok. Persze, csak a hűlt helyüket találták. 
      Az asszonyok kitódultak az utcára, s felbőszült hadként megindultak a tolvaj után. Majd ellátják ők a baját annak a gazembernek, aki így visszaélt a jóindulatukkal! Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, s mire a falu végére, a temetőhöz értek, szép kis csapat lett belőlük. Fel is voltak fegyverkezve, ki a sodrófával, ki a lekvárfőző nagy fakanállal. Csak Kaza felé mehetett a nyavalyás – vélték az összegyűltek. Valaki felbőszülten azt indítványozta, hogy siessenek utána nyomban, mielőtt még egérutat nyerne. El is indultak az asszonyok – a férfiak a határban meg ezalatt hiába néztek az égi napórára, hogy hol a csodába késik az ebéd, ami ilyenkor szokott megérkezni hozzájuk az asszonyok hátára kötött sztratykosban. Meg-megkorduló gyomruk hiába ütötte el a tizenkettőt, aztán az egyet is, a kettőt is, az ebéd csak nem akart jönni. Persze hogy nem, hiszen az asszonyok – ahogyan ma mondanák: forró nyomon – követték a szélhámost. Előbb ki-ki hangosan mondta a maga ígérvényét, mit is tesz majd vele, ha a keze közé kaparintja, de aztán a legokosabbik fehérszemély indítványozta, maradjanak csendben, hogy a tolvaj csak akkor vegye őket észre, mikor már közvetlenül a háta mögé kerülnek. 
Igazuk is lett volna, ha a fickó nem olyan óvatos, hogy hátra-hátrapillant menekülés közben. De így tett, s észre is vette a szoknyás menetet, mely a jogos haragtól erőre kapva egyre gyorsabban lépkedett. Hogy be ne érjék, futnia kellett volna a tolvajnak, ám képtelen volt rá, úgy eltelt a jó szívvel kínált étellel, elnehezedett az egész teste. Úgy érezte, nemcsak a gyomra, de a nyeldeklője is tele van babbal, sőt az ereiben is babfőzelék kering.    Keservesen kapaszkodott fel a kaptatón, de onnan már nem bírta tovább az iramot, pedig az asszonyok vészesen közeledtek. Még csak az kéne, hogy meglássák! Úgy döntött, keres egy rejtekhelyet, ott elbújva időt is nyer, ki is piheni magát, s ha üldözői odaérve sem adnák fel, akkor majd könnyűszerrel elfut előlük. Igaz, nem sok rejtekhely kínálkozott arrafelé, de végül is egészen jól el tudott bújni az egyik kökénybokorban. A tüskék ugyan megszaggatták, de ki bánja azt a néhány karcolást, ha annak árán megmenekülhet a fenyegető megtorlástól!

Az asszonyok megálltak egy pillanatra, s azon tanakodtak, mi van, ha a tolvaj letért az országútról, s átvágva a réten meg a földeken Kazinc felé menekül. Tanácstalanul, tétovázva toporogtak, nem tudván eldönteni, merre is folytassák az üldözést, ám ekkor gyanús bűz ütötte meg az orrukat.
       – Babot evett! – rikkantotta az egyik asszony, megoldva a szag rejtélyét, s a többiek nevetve sorolták, hogy náluk is, ők is azzal kínálták.
       – Dolgozik a bab! – kiáltotta a legharciasabb, s kajánul hozzátette – Nekünk dolgozik!
       Igaza is volt. Szegény flótás már futás közben érezte, hogy a beleiben megindult a fortyogás, dagad, szaporodik, sűrűsödik bennük a levegő, s utat tör magának ott, ahová a Jóisten az ember csúnyábbik kivezető nyílását helyezte. A szagos nyomra találtak rá az érzékeny asszonyi orrok, s az vezette el őket a kökénybokorhoz is, amelynek a közepén elbújva reszketett a tolvaj, aki se teste szelein, se annak kirobbanó hangjain nem tudott már ekkor uralkodni. Az asszonyok pillanatok alatt kiszedték onnan a pöfögő legényt, s fél kézzel ütlegelve vettek maguknak elégtételt rajta. Azért csak fél kézzel – így tartja a fáma –, mert a másik kezükkel az orrukat fogták be, hogy ne érezzék a babos napvendégszeretetének szeles bizonyítékát. A kezükből kiszabadult szerencsétlen végül nagy bakugrásokkal tűnt el Sajókaza irányába. Ez a Szeles-dűlő nevének mulatságosabb s huncutabb népi magyarázata.


A 'keresztapa'



2014. november 15., szombat

SZERELMEM, ÉDES ANYANYELVEM

Összehasonlító nyelvészet 
(rádiójelenet)

Arthur Sasse felvétele
– Kedves Hallgatóink! Bemutatom Önöknek dr. Pléh Pál professzort, az összehasonlító nyelvészet világhírű szaktekintélyét, aki több évtizede kötelezte el magát e tudomány mellett. Milyen nyelveket hasonlított össze ez idő alatt, Professzor úr?
–  Többek között az agvakaték, badaga, baszari, baszk, basza, bobo, bodo, bru, csaga, csipevéj, dinka, dzindza, epera, feketeláb, frafra, ga, halha, herero, huku, iszoko, jeh, kadara, kakcsikel, kanakuru, kekcsi, kokama, kukele, lali, lele, macsigenga, mbunda, mdundulu, mikmek, mimi, namnam, nyá, nyamvezi, nyiha, oromo, pkomo, popolok, szalampaszu, sziszala, tabaraszán, tampruszi, tigrinya, urhobo, vaszték, vidunda, zulu, zunyi nyelveket.
– Bámulatos! Úgy tudom, Professzor úr egy kis demonstrációval is készült…
– Ebben segítségemre lesznek a munkatársaim: az angol John Fielding és a francia Pierre Legrand.
– Bon jour!
– Good evening!
– Mindannyian nagy érdeklődéssel várjuk a demonstrációt. Bízom benne, hogy a rádióhallgatók is élvezni fogják, még akkor is, ha a látványban nem lehet részük.
– John és Pierre segítségével az angol és a francia nyelvet fogom összehasonlítani. Szilvuplé, Pierre, plíz, John!
(Pierre és John a nyelvüket kidugva mondják): – Qui…. Yes…
– Most a két nyelv formai hasonlóságait és eltéréseit állapítom meg. John, ha lehet, dugja ki jobban!
(John nyelvét kinyújtva): – Yeees…
– Jól látható, hogy az angol nyelv sima felszínű, kissé duzzadt, zömök, sötétvörös színű. A francia pedig – Pierre, kérem! – szemmel láthatóan eltér tőle: keskeny, hegyes végű, jóval izmosabb és fehér. Ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá – kérem, Pierre, mozgassa meg a musculus chondroglossusát! –, láthatjuk a finom, kefeszerű képletet a nyelven. Ez az ún. szőrösnyelv. A nyelvek általában így reagálnak a krónikus behatásokra.
– Iskolai tanulmányaim során szó esett a különböző nyelvtípusokról is. Mondana valamit ezekről, Professzor úr!
– A nyelveknek három alaptípusa van: agglutináló, flektáló és inkorporáló.
Az agglutináló, más néven ragasztó, tapasztó nyelvek – ilyen a magyar, japán, török, szuahéli – jellemzője, hogy könnyen ragad rájuk minden. Pl. egy szuahéli nyelvre jól ragad a pillanatragasztó, s így viszonylag nehezen mondható ki szuahéliül, hogy: mimi ninakupenda wewe, azaz szeretlek.
A flektáló nyelveket, mint a latin, görög, arab, hajlító nyelveknek is szoktuk nevezni, mert roppant hajlékonyak, U-alakúra lehet hajlítani őket. Pl. latinul így hangzik flektálva a „szeretlek” (U-alakúra formálja a nyelvét, úgy mondja): amo.
Inkorporáló, azaz bekebelező nyelvük van pl. az eszkimóknak, és az ausztrál bennszülötteknek.  Az ausztrál tivi nyelv képes bekebelezni egy teljes kengurucombot, s ezt úgy fejezi ki, hogy ngirruunthingapukani, ami magyarul annyit tesz: „folytattam az evést”.
Persze tiszta típusok a valóságban igen ritkán fordulnak elő, egy agglutináló nyelv, pl. a magyar képes flektálni (behajlítja a nyelvét, úgy folytatja) vagy inkorporálni ezt a pohár vizet.
– Köszönöm, Professzor úr érdekfeszítő előadását. Legközelebb dr. Monka János nyelvész tart előadást és gyakorlati bemutatót a nyelvművelésről.






2014. október 8., szerda

Jön az ősz 

Jön az ősz – didereg,
peregnek a levelek.
Zöldjük fáradt barnaság,
pőrén táncol a faág.

Jön az ősz – madarak
tőle messze szállanak.
Hervadt fényű már a Nap,
az ég egyre rongyosabb.

Jön az ősz – rád lehel,
fáradt, szomorú leszel.
Fákról eső csepereg,
tócsa tükre reszketeg.

Jön az ősz – hol a nyár?
Ki az, aki rátalál?
Láttam: fecske szárnyán ült,
rám nevetett, s elröpült.





2014. október 7., kedd

Apám jegyajándéka 

(morzsák életem asztaláról)

Néhány nap múlva hatvanhét éve lesz annak, hogy a szüleim összeházasodtak. Négy éve már, hogy édesapám a végtelen, égi határban bandukol, magában halkan dudorászva.
A két vékony karikagyűrű, amellyel eljegyezték egymást, már nincs meg. Apám ritkán viselte a magáét, a nővérem meg kamaszlány korában gyakran az ujjára húzta. Persze bő volt rá, a középső ujján is lötyögött, gyakran leesett róla, s egyszer végleg eltűnt… Édesanyáméra emlékszem, gondosan lehúzta, ha tésztát gyúrt, s csak a munka befejeztével vette fel újra. Évtizedek alatt törékenyre kopott így is a gyűrű, s egy napon elpattant, aztán elkallódott. Összetartozásukat attól fogva külső jel nem hirdette.
Mátkaságukból mégis maradt valami tárgyi emlék – nekem kedvesebb az arany karikáknál. Az apám jegyajándékul egy szakácskönyvet adott édesanyámnak, olyat, amilyenből csak egyetlenegy volt a világon. Kézzel írta elejétől végéig, és színes zsinórral könyvvé fűzte össze a több száz oldalnyi receptet. Hogy honnan vette a levesek, hús- és tésztaételek, desszertek, torták és sütemények készítésének gazdag tárházát, nem tudom, elmulasztottam megkérdezni.

        Ezt a kézzel írt szakácskönyvet olyan gyakran használta édesanyám, hogy mára már csak néhány megviselt lap maradt belőle. Dokumentumai egy hosszú, megértésben és békességben megélt házasságnak, apám anyám iránt érzett végtelen szeretetének, ötletességének, precizitásának. A megsárgult, töredezett lapok gyönyörű, zsinórírásos betűinek tükrében látom azt, akit testi valójában nem ismerhettem: az én fiatal apámat. 1947-et írtak akkor, ő harmincéves volt. Én meg nem voltam még sehol.



2014. október 1., szerda

Csillagok 
        1944 áprilisában egy nap a mama elkérte a kabátomat, amiben az iskolába szoktam járni. A varródoboz ott volt mellette az asztalon.
– Nem lóg egyetlen gombom sem, mama, és nem is szakadt le! – csodálkoztam. Különben is, nyolcéves voltam már, és tudtam gombot varrni, hiszen a mama megtanított rá.
– Nem gombot varrok – jegyezte meg a mama, és úgy rémlett, a hangja a szokottnál is szomorúbb. Háború volt, és én gyakran hallottam a felnőtteket egymás között arról beszélni, hogy rossz idő jár mindenkire, de ránk, zsidókra még inkább. Nem igazán figyeltem ilyenkor rájuk, mégis valami meghatározhatatlan félelmet éreztem, mintha a bőröm alá kúszott volna a sok érthetetlen, halk szó. De ahogyan belemerültem a babáimmal való játékba, szép lassan elsüllyedt körülöttem a valóság világa, helyette ott volt nekem Sári meg Lea baba, akik azért nyafogtak, hogy öltöztessem már föl őket a szép ruhájukba.
– Jaj, gyerekek, várjatok, először ki kell vasalnom a szoknyátokat! – és elővettem az apró vasalót. Mert volt kisvasalóm, kicsi tűzhelyem, lábosaim, bababútorom, mindenem, ami egy igazi asszonynak kell. Pici gyertyatartóim is voltak, bennük apró gyertyák. Ha azt játszottam, hogy bejön a szombat, akkor – persze nem igaziból, csak játékból – meggyújtottam őket. Összesen négyet, mert a mama mondta, hogy legalább kettőt illik gyújtania annak az asszonynak is, akinek nincs gyermeke. Amióta a bátyáim és én megszülettünk, azóta értünk is gyújtott egyet-egyet, így lett a kezdeti kettőből öt gyertya.
Nekem Sári baba meg Lea baba voltak a ’gyermekeim’, így én négy gyertyát gyújtottam játszásiból.
Akkor azonban nem velük játszottam, a leckémet írtam. Épp befejeztem, mikor a mama hozta a kabátomat, hogy kész van, és hogy másnap feltétlenül abban induljak az iskolába. A szemem sarkából láttam, hogy valami szokatlan van az én kék kabátkámon. Egy sárga selyemből varrt csillag. A hatágú Dávid-csillag, a mi csillagunk, amit nagyon jól ismertem, hiszen ott volt a szédertálunkon is.
Megkérdeztem a mamától:
– De Mamele, miért varrtad a kabátomra a magén Dávidot?
Ő meg elmagyarázta, hogy muszáj viselnem, kiadták rendeletben, minden zsidónak ilyet kell hordania. A lelkemre kötötte, hogy ha az utcára megyek, mindig vegyem fel a kabátot.
– Ha melegem lesz, akkor is?  kérdeztem. Azt felelte, hogy akkor is, de olyankor kigombolhatom a kabátot. Ha pedig bejön a jó idő, akkor majd a blúzomra varrja át a csillagot.
Másnap reggel a kabátban mentem az iskolába, a kistáskám szokás szerint a hátamon volt. Nem zsidó iskolába jártam, mert nálunk nem volt olyan, hanem a katolikus felekezetibe.
Láttam, hogy az utcán néhányan furán bámulták a kabátomon a sárga csillagot, mások meg elfordultak, amikor megpillantották. Voltak, akik összesúgtak mögöttem, amikor elmentem mellettük, úgy éreztem, hogy a csillagomról beszélnek. Szinte mindenkit ismertem a településen, de még akiket nem, azoknak is mindig illedelmesen köszöntem, ahogyan a papa meg a mama tanította. Ezt tettem ezen a reggelen is, ám voltak, akik alig hallhatóan fogadták, mintha be lettek volna rekedve, és nem tudtak volna hangosan beszélni. Csak Giza néni viselkedett úgy, mint máskor, nemcsak a köszönésemet fogadta, hanem a fejemet is megsimogatta:
– De szépen tudsz köszönni, kis Sári! Aztán hetest kapjál máma! – akkoriban a hetes volt a legjobb osztályzat, az volt a kitűnő.
Giza néni volt a kedvenc nénikém. Amióta az elemit elkezdtem, minden reggel találkoztam vele, ő mindig megdicsért, megsimogatott, és elmondta az osztályzatra vonatkozó jókívánságát. Egy reggel elmaradt a találkozásunk, és én az írás feladatra csak ötöst, azaz jót kaptam. Onnantól kezdve úgy igyekeztem, hogy a Giza nénivel való találkozást el ne mulasszam.
Alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, és hazamehessek. Tudtam én, hogy mi zsidók vagyunk, de az olyan természetes volt nekem, mint a kezem-lábam, mint a péntek esti gyertyagyújtás, vagy mint az, hogy hanuka ünnepén trenderlivel játszottunk. De az, ahogyan az iskolában néhány idősebb gyerek mondta rám, meglátva a kabátomon a Dávid-csillagot, hogy ’zsidó’, az fájt, mintha megszúrtak volna a mártogatós toll hegyével.
– Mama, én nem akarom a csillagot a kabátomon! – ez volt az első, amit hazaérve mondtam. De a mama hajthatatlan maradt, hiába kérleltem. Magyarázta, hogy nagy baj lehet abból, ha nincs a kabátomon a csillag, mert elmúltam már hat esztendős, és az a törvény, hogy hordanom kell.
Emlékszem, hogy amikor ötéves voltam, mennyire siettettem az időt, jaj, múljon már el az egy év, és lehessek én is iskolás. Olyan lassan teltek az évek, hát mikor fogok így én felnőni? A gyereknek végtelen az idő, olyannak tűnik, mint az óceán, amelynek nem látszik a partja. Minden születésnapomnak annyira örültem, és nem csak az ajándékok miatt! Ha kérdezték, hány éves vagyok, mindig úgy határoztam meg, hogy hány nap hiányzik a következő születésnapomig. A rokonok mindig nagyot nevettek az olyanokon, hogy „kétszázhetvenegy nap múlva leszek nyolc éves”. Mert számolni azt nagyon jól tudtam, már iskoláskorom előtt is.
Most volt először, hogy szerettem volna kisebb lenni. Akkor nem kéne sárga csillagot varrnia a mamának a kabátomra, és nem kéne iskolába mennem, nem látnám a nagyok tekintetét, ahogy rám néznek, és nem hallanám a hangjukat, mikor azt mondják, „zsidó”.
De hiába kértem a Teremtőt, másnap reggel is nyolcévesen ébredtem. Szaporán szedtem a lábamat az iskolába, nem is néztem sehová az utcán. Csak akkor lassítottam, amikor Giza néni rám köszönt:
– Hová sietsz úgy, kis Sári, nem szalad el az az iskola! – és nemcsak megsimogatott, hanem egy apró, ráncos almát is a tenyerembe dugott, hogy egyem meg uzsonnára.
Az osztályban én voltam egyedül sárga csillagos. Az első osztályban ketten is, a negyedikben hárman. Talán nekik jobb volt, nem tudom.
Amikor egyszer hazafelé menet megdobáltak, sírva fakadtam. Másnap elvittem a mama egyik kendőjét, a nyakamba tettem, de úgy igazítottam, hogy eltakarja a sárga csillagot. Valaki beárulhatott a papának, mert odaállított maga elé, és nagy komolyan azt mondta, hogy kérni szeretne tőlem valamit. Azt, hogy soha többé ne takarjam el a Dávid-csillagot. Hát láttam-e, hogy ő eltakarja? Azt feleltem, hogy nem, nem láttam.
– Zsidók vagyunk, ezt az Úr rendelte így, és nem fogunk szégyenkezni miatta – mondta.
Kicsi voltam én ahhoz, hogy szavakba tudjam foglalni a papának, ha az Úr rendelte így, aki minden ember teremtője, akkor a többiek az iskolában, miért nem tudják ezt. Amit vagy akit az Úr teremtett, annak helye van a földön, legyen akár egy kis bogár vagy egy apró növényke. Miért hát, hogy néha, amikor csúfolnak vagy megdobálnak, úgy érzem mégis, hogy nekem nincs helyem a világon?
Nem is szavakkal gondoltam én ezt akkor, csak érzéssel. Aznap este félálomban hallottam, ahogy a papa meg a mama a másik szobában csöndesen beszélgetnek. A szobám ajtaját félig nyitva hagyták, úgy szerettem aludni, hogy beszűrődjön a fény, és halljam őket. Így, a duruzsolásuk mellett észrevétlenül aludtam el.
Egy ideje sötétedés után nem mentünk ki az utcára. Csodálkoztam hát, amikor a mama egyik este rám adta a csillagos kabátot, ő is felvette a magáét, és kézen fogott.
– Hová megyünk, mama?
– A kertbe – válaszolta mosolyogva.
Az égen a hold vékony ezüst sarlója és számtalan csillag ragyogott. A fényüktől olyan különössé vált a kert, mintha nem is a mi ismerős kertünk lenne, hanem valami elvarázsolt táj. A fák lombja, a bokrok, a virágok különös átváltozáson mentek át, olyan arcukat mutatták, amelyet nappal sohasem. A mama megkérdezte:
– Mit látsz, Sárikám?
Én megilletődve azt suttogtam, hogy „szépet”.
Ő egyik kezével a kezemet fogta, a másikkal fölfelé mutatott:
– És ott fönn mit látsz?
A kertről az égre emeltem a tekintetemet. A sötét bársonyégen, mint valami óriási díszleten sziporkáztak a csillagok, ontották a fényüket a sötétbe borult kertre, házakra, világra.
– Gyönyörűt látok.
A mama megölelt, és beszélni kezdett. Nem fogtam fel az értelmemmel mindent, amit mondott, de a szívemmel igen. Arról mesélt, hogy a csillagok mindig ott vannak az égen, csak nappal nem látjuk őket. S hogy amikor sötét lesz a fenti világban, akkor válik láthatóvá a ragyogásuk, és hogy a csillagok szomorúak, ha felhő takarja el őket, mert akkor nem mutathatják az utat azoknak, akik a sötétben járnak. S az ég büszke a csillagaira, amelyek ott ragyognak a sötét kabátján. Olyasmit is mondott, hogy olyan időket élünk, amikor idelenn a földi világon is sötét van, nagyon sötét… és akik a sötétet csinálják, azok akarják, hogy világítsanak a csillagok minden zsidó szíve fölött. Amikor beköszönt az új nap, akkor senki sem látja majd a csillagokat fönn az égen… és amikor beköszönt a világosság lenn a földön, akkor a sárga Dávid-csillagokat sem látja többé senki, és mi a szívünkben hordjuk majd, ahogyan eddig.
Talán a felét sem értette az én gyermeki eszem mindannak, amit a mama mondott, mégis boldog voltam. Boldog attól, hogy úgy beszél velem a mamám, mintha felnőtt lennék; és attól, hogy az én sárga csillagom már nem sokáig lesz a kabátomon, csak addig, amíg világosság nem lesz a földön is. S ott, abban a pillanatban, a feledhetetlen kertben megfogadtam, hogy a Dávid-csillagot én is a szívemben fogom hordani, amíg csak élek, és soha-soha nem fogom sem eltakarni, sem szégyellni.
Túléltem a sötétséget, és megtartottam a fogadalmamat.


hanuka – nyolcnapos ünnep, a vallási és fizikai szabadság, valamint a fény ünnepe 
magén Dávid – ’Dávid pajzsa’ vagy ’Dávid-csillag’ néven is emlegetett, általánosan ismert zsidó vallási jelkép, hexagram, amelyet két egymásba fordított, egyforma nagyságú egyenlő oldalú háromszög alkot 
széder/szédereste/szédertálvallásos rendezvény, a Pészach első estéjén (szédereste) rendezett ünnepi vacsora, amelynek különleges szertartási rendje van; a szertartáshoz szükséges ételeket ún. szédertálra helyezik 
trenderli – négyoldalú pörgettyű, kedvelt hanukai játék


                                                                           *

A novella A kövek nem hervadnak el című kötetem egyik írása.
A kötet bemutatása 2014. október 15-én a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban,  a könyvtár által rendezett, A Holokauszt és a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei és miskolci zsidóság kulturális öröksége a történeti és irodalmi kutatások tükrében c. konferencián történik. (A konferencia egyik előadója leszek.)